Búcsú a fegyverektől - a Magyar Honvéd magazin legfrissebb számából
Szöveg: honvedelem.hu | 2022. május 13. 14:47A Magyar Néphadsereg idején rendszeresített önjáró lövegeknek meglehetősen mostoha sors jutott, hiszen 1957-ben, alig néhány esztendő után mindkét, akkor alkalmazott eszközt (SzU–76M, ISzU–122Sz) kivonták a hadrendből, s hasonlóképp végezte az 1980-as években érkező újabb két típus is: az Akácija 1993-ig, míg a Gvozgyika 2004-ig maradt szolgálatban.
A második világháború után – egy rövid átmeneti időszakot követően – a politikai irányultság hatására a magyar haderőt szovjet hadieszközökkel látták el; a két ország fegyverzeti kompatibilitást biztosító együttműködésének első fejezete az 1948-ban aláírt államközi egyezmény volt. A honvédség számára összesen mintegy 9,5 millió dollár értékben szállított arzenál jórészt megegyezett azzal, amit a Vörös Hadsereg a második világháborúban eredményesen alkalmazott.
Erőltetett menet
Az 1950-es évek elején, az erőltetett magyar hadseregfejlesztés keretében a harckocsi- és rohamlövegcsapatok élveztek elsőbbséget. A honvédség SzU–76M rohamlövegeit – amelyek a T–34 harckocsi után az egyik legnagyobb példányszámban gyártott páncélos eszközök voltak – osztályokba szervezve harckocsi-rohamlövegezredekbe sorolták, s azokat lövészhadosztályokhoz tagolták be. Maga a harcjármű a második világháborúban bevált 76 milliméteres 1942M ZiSz–3 tábori ágyú és a T–70 könnyű harckocsi módosított alvázának társításából született. Kialakítása során hármas kritériumot határoztak meg: legyen könnyű önjáró löveg, nagy manőverezőképességű páncélelhárító fegyver, illetve fedett tüzelőállásból pontos tüzet vezető tüzérségi eszköz.
További részletek a Magyar Honvéd magazin május 13-án megjelenő számában!
