„Csak arra vágytam, hogy pilóta legyek”

Volt a családban minta, motiválta valaki a katonai pálya irányába? Honnan jött a repülés iránti szenvedély?

Édesapám repülő műszaki tiszt volt, de igazából nem ez inspirált. Mindig is repülni szerettem volna, egyszerűen csak arra vágytam, hogy pilóta legyek. Még iskolás voltam, amikor már jelentkeztem az akkori szolnoki repülőklubba, nem sokkal később már vitorlázó repülővel repülhettem. Azonnal beleszerettem a repülésbe, onnantól kezdve pilóta akartam lenni. A hatvanas-hetvenes években a legmodernebb technika a hadseregben volt, nem is volt kérdés, hogy merre vezet az utam. Így lettem 1974-ben az akkori Kilián György Repülő Műszaki Főiskola hallgatója.

1977-ben kezdte el a szolgálatot az MN 6690 Közepes Szállítóhelikopter Ezrednél. Hogyan emlékszik vissza az első beosztásaira?

Abban az időben Szentkirályszabadján települt a közepes szállító helikopterezred, Börgöndön pedig egy könnyű helikopterezred. Akik abban az időben végeztek, mind Mi-8-asra kaptak kiképzést, és Szentkirályszabadjára kerültek, ahol később megalakult a harci helikopter ezred, ezzel párhuzamosan pedig Szolnokon a 89. Vegyes Szállítórepülő Ezred. Ez 1984 első felében történt. Ezzel az átszervezéssel kerültek Szentkirályszabadjáról az An-26-osok és a Mi-8-asok is Szolnokra, én pedig mentem velük.

Milyen volt akkoriban a felszereltsége a szolnoki ezrednek?

A legnagyobb géplétszám hetven körül mozgott, ez akkor volt, amikor a börgöndi alakulat is megszűnt, beolvadt a 89. Szolnok Vegyes Szállítórepülő Ezredbe.

2004-ben aztán megszűnt az MH 89. Szolnok Vegyes Szállítórepülő Ezred, valamint a 87. Bakony Harcihelikopter Ezred és létrejött a 86. Szolnok Helikopter Ezred, később Bázis.

A 2003-2004-es átszervezéssel a szentkirályszabadjai reptér bezárt, gyakorlatilag az összes helikopter, a Mi-24-esek, Mi-17-esek, Mi-8-asok és a Jak-52-es kiképzőgépek bázisán alakult meg Szolnokon a 86. Szolnok Helikopter Ezred. Az akkori koncepció szerint az An-26-osok átkerültek Kecskemétre, így három repülőtere maradt a Magyar Honvédségnek, a szolnoki, a kecskeméti és a pápai repülőtér, bár az utóbbi akkoriban még inkább tartalék-funkciót töltött be.

Mi volt az elsődleges feladata a szolnoki ezrednél?

2003. december 1-jétől a 89. Vegyes Szállítórepülő Ezred megbízott parancsnokaként annak a felszámolását és a 86-os megalakulását vezényeltem le.

Egy alakulat megszűntetése nem a leghálásabb feladat…

Nem volt egyszerű helyzet. Megszűnt két alakulat, a 87. Bakony Harci Helikopter Ezred és a 89. Vegyes Szállítórepülő Ezred, ezek bázisán jött létre jogutódként a 86. Szolnok Helikopter Ezred. A 89-esek könnyebben élték meg a váltást, hiszen ők eleve Szolnokon állomásoztak. Azoknak, akik addig Szentkirályszabadján szolgáltak, már nehezebb volt a váltás. Tudjuk, milyen a katonaélet, de akkor sem egyszerű egy új városban újra kezdeni a családdal mindent. Sokan éreztek természetes sértődöttséget, keserűséget, és persze olyanok is voltak, akik nem folytatták tovább a szolgálatot. A két alakulatból kellett közösséget kovácsolni. Úgy gondolom, sikerült.

Érdekes dolgot említett a keserűségről és a természetes sértettségről. Hogyan lehet kezelni egy ilyen helyzetet? Hogyan lehet motiválni egy katonát, aki egy alakulat megszűntetése miatt gondolkodik azon, hogy befejezi pályafutását a seregen belül?

A legfontosabb, hogy tudni kell célokat kijelölni, majd meggyőzni a beosztottakat arról, hogy azokért érdemes dolgozni, küzdeni, vállalni a nehézségeket. Az első a feladat, azt maradéktalanul, a lehető legmagasabb színvonalon kell teljesíteni, minden más csak utána következik. Ha a beosztottak látják a célt, és a vezető megfelelően tudja őket motiválni, akkor felsorakoznak és presszió nélkül teszik a dolgukat. A helyzet ennek megfelelően elég „egyszerű” volt: aki vállalta az átszervezések után a szolgálatot, az tudta, hogy mivel jár, akik civilként folytatták tovább, azoknak megköszöntük a szolgálatot.

2007-ben már egy új beosztásban, az Összhaderőnemi Parancsnokság törzsfőnökeként dolgozott. Milyen érzés volt Szolnokot és a repülést maga mögött hagyni?

A repülőkiképzésemet egészen 2017 szeptemberéig folytattam, a törzsfőnöki beosztás ellátása mellett persze kevesebbet repülhettem. Amit Szolnokon parancsnokként elterveztem, azt úgy érzem, sikerült megvalósítani, ilyen értelemben nem volt hiányérzetem. A székesfehérvári feladat izgalmas kihívás volt, úgy vélem, sikerült megalapozni az ÖHP működését.

2010-től hét és fél éven keresztül a Honvéd Vezérkarnál folytatta pályafutását, a vezérkarfőnök-helyetteseként. Mennyiben volt másabb, újabb a feladatrendszer az ÖHP-hoz képest?

Majdnem mindenben, a stratégiai szint teljesen más jellegű munkavégzést jelentett, mint az addigi beosztásaim. Nem volt egyszerű helyzet. Benkő tábornok úrral egyszerre kerültünk az új beosztásba, a gazdasági problémák miatt az elsődleges feladatunk a Magyar Honvédség működőképességének biztosítása, megőrzése volt, valamint az, hogy további képességek ne vesszenek el.

Sokan úgy tartják, hogy a gazdasági nehézségek mellett a Magyar Honvédség egyfajta morális válságban volt abban az időben. Ön mit érzékelt ebből?

Nem fogalmaznék így, de valóban voltak problémák. A Magyar Honvédség elöregedő, gyakran üzemképtelen haditechnikával volt ellátva, már a javításokra, karbantartásokra sem volt mindig fedezet, az állomány anyagi megbecsülése pedig finoman szólva is kívánnivalót hagyott maga után. Mindez persze erősen rányomta bélyegét a közhangulatra. A feladatunk Benkő vezérkarfőnök úrral az volt, hogy olyan alapok maradjanak meg, amelyekre biztonságosan lehet építkezni, ha eljön a fejlesztés ideje. Ehhez persze motiválni kellett a katonákat, ami nem volt mindig a legegyszerűbb feladat, de a szolgálat az szolgálat: amikor éles helyzetre került sor, senki nem a körülményeken aggódott, hanem tette a dolgát. Ne feledjük, hogy éppen ebben az időszakban voltak azok a természeti csapások, amelyek elhárításában a Magyar Honvédség oroszlánrészt vállalt, legyen szó a 2010-es borsodi árvízről, a nagy dunai árvízről vagy a vörösiszap-katasztrófáról, amelynek kapcsán nyugodtan kijelenthetjük: az, hogy utóhatásait tekintve nem történt nagyobb katasztrófa, a Magyar Honvédség helytállásának köszönhető. Tegyük azt is hozzá, hogy ezek mellett a honvédség teljesítette alapfeladatát itthon és a missziókban, határainkon túl is, 2015-től pedig az Ideiglenes Biztonsági Határzár megépítését és napjainkig tartó védelmét is ellátta, ellátja.

Mikor szembesültek azzal, hogy a cél már nem a szintentartás, hanem a nagyarányú fejlesztés?

Az, hogy biztosan elkezdődik a haderőfejlesztés, az erről szóló kormányhatározat megszületése után vált világossá. Ez rögzítette, hogy a honvédelmi költségvetést évente a GDP 0,1 százalékával növeli a kormány. Ahhoz, hogy ez a határozat megszülessen, készíteni kellett egy tervet, amit az akkori vezérkar főnök, jelenlegi honvédelmi miniszter bemutatott a kormánynak, amit az el is fogadott. Nem hasraütésszerűen történtek a dolgok, hanem tervszerűen, megalapozottan, támaszkodva arra a költségvetési garanciára, amit a kormány biztosított a honvédelem fejlesztésére.

Az elmúlt évtizedekben sokszor nekifutottak a honvédségi fejlesztéseknek, de valahogy soha nem sikerült az elméletet gyakorlatba ültetni. A Honvédelmi és Haderőfejlesztési Program hihető volt? Nem tartottak tőle, hogy ez is elsikkad majd menet közben?

Teljesen hihető volt, ma pedig már látjuk az eredményeket is. A kormány erkölcsi és anyagi garanciát nyújtott és nyújt arra, hogy ez a program sikeres legyen. Érezhető volt, hogy ez nem csupán ígéret. A Magyar Honvédség végre a helyére kerül, megfelelve a kor színvonalának, így Magyarországnak olyan hadserege lesz, amelyre mindenben lehet támaszkodni.

A légierő fejlesztéséről pilótaként mi a véleménye?

Örvendetes, ami ott zajlik. Annak idején, amikor hadtudományi tanulmányaimat folytattam, a záróértekezésemet a szállító-repülő és helikopter képesség fejlesztéséről írtam. Örömmel látom, hogy amit tudományos megközelítésből elgondoltam, az most – koncepcióját tekintve - a valóságban is testet ölt.

2017-ben Brüsszelben folytatta, a Magyar Honvédség Katonai Képviselő Hivatal vezetőjeként. Hogy érezte magát?

Izgalmas és érdekes volt. A katonai diplomácia itthon nincs annyira szem előtt, ami nem csoda, ez ugyanis már nemzetközi stratégiai szint. A NATO-ról általában katonák és dübörgő páncélosok jutnak az emberek eszébe, holott elsősorban, alapvetően politikai szervezet, melynek van katonai struktúrája is. A NATO keretein belül működik a Katonai Bizottság, amely az „egyes számú katonákból”, vezérkar főnökökből, esetünkben a Magyar Honvédség parancsnokából áll, akik azonban nyilván nem tudnak egy folyamatosan ülésező bizottság tanácskozásain részt venni. Őket a megfelelő személy képviseli a bizottsági üléseken, ez voltam én három éven át. Ugyanezt a feladatot láttam el az EU Katonai Bizottságában is.

Ha visszagondol a pályafutására, melyik az az időszak, amely a legnagyobb kihívást tartogatta az ön számára?

Nincs ilyen. Mindig azt tartottam szem előtt, hogy az adott feladatot a lehető legjobb tudásom szerint végezzem el, mindig az aktuális kihívás állt az első helyen. Parancsnokként nem egyszer mondtam a beosztottaimnak: ma lehet jobban csinálni, mint tettük azt egy nappal korábban.

Vannak tervei a jövőre nézve?

Persze. A család. Szerencsés embernek mondhatom magam, a feleségem, a családom mindig mindenben támogatott. Most végre ők kerülnek előtérbe…