Csak nyelvem esküdött, eszem nem volt vele

Perzsa nyelvleckék (2020)

Szöveg: Révész Béla | 2021. szeptember 5. 20:10

Hogyan építsünk fel egy meglehetősen veszélyes hazugságot azért, hogy ne öljenek meg bennünket? A Perzsa nyelvleckék a második világháborúba vetítve állítja középpontba a kérdést, morális kérdéseket felvetve, de meg nem válaszolva azokat.

Vadim Perelman rendező 2003-ban igazán nagyot robbantott a Ház a ködben lebilincselő mozijával, azóta azonban ő is úgy eltűnt, mint a szürke csacsi és a ház. A Perzsa nyelvleckékkel a nagy visszatérést készíthette elő, filmje azonban bármennyire jó témájú, egyrészt nincs úgy kidolgozva, hogy dicshimnuszokat zengjenek róla a kritikusok, másrészt semmiképpen nem nevezhető tömegmozinak.

Az alapszituáció nem túl eredeti, már ami a hazugságra épülő történeteket illeti. Mégis remek alapanyag, amiből maradandót lehetett volna kalapálni. Főhősünket, Gilles-t a zord 1942-es esztendőben fogja el az SS, hogy aztán sok más zsidóval együtt egy teherautóra pakolja és kivégezni vigye.

Itt, a platón születik meg halványan egy olyan ötlet, ami aztán a fogság minden percét a hazugság által irányítja a későbbiekben. Gilles egy kis élelmiszerért cserébe egy fárszi nyelven írott könyvet kap egy társától. Ez a könyv generálja a spirált, ahonnan többé nincs kiszállás. Amikor ki akarják végezni, Gilles a könyvet tartja maga elé, mondván, ő perzsa, nem pedig zsidó. Csodák pedig vannak, Koch, az egyik német tiszt ugyanis fársziul akar tanulni, mert a háború után Teheránban akar nemzeti éttermet nyitni. Gilles így megmenekül a haláltól, ám csak pillanatnyilag. Innentől kezdve minden energiáját az köti le, hogyan tanítson valakit olyan nyelvre, amiből ő maga sem ért egy kukkot sem, nemhogy beszélné.

A helyzetkomikum még a tragédia árnyékában is adott, a téma hálás, a karakterfejlődés egyenessége pedig szinte tálcán kínálja magát, hiszen a hazugság első lépése volt a legkönnyebb, onnantól azonban elég egyetlen botlás, a gyanú halvány árnyéka, és Gilles már mehet is vissza a kivégzőosztag elé, ha egyáltalán eljut odáig, és Koch nem a saját kezével lövi agyon. Gilles-nek egy nem létező nyelvet kell a semmiből kitalálnia, hogy életben maradjon. (Hogy hogyan alkot szavakat, az egyszerre szívszorító és meghökkentően találékony.) Reza néven gyakorlatilag új identitást ölt magára, s minden idejét kitölti a hazugság és a nem létező nyelv egységesítése, formába öntése, a gyanú folyamatos elaltatása, ezzel pedig a túlélés, napról-napra, hétről-hétre. Gilles tökéletesen tisztában van a szerencséjével, azzal, hogy szinte kiváltságosnak tekinthető a foglyok között, de nála jobban senki nem tudja, hogy az egész történet egyetlen rossz szó miatt azonnal véget érhet. Koch ráadásul elég nyomatékosan hívja fel rá a figyelmét, mi fog történni, ha bármiben hazudik.

A Perzsa nyelvleckék esetében minden rendelkezésre állt, hogy egy mély morális tartalommal bíró, mégis fogyasztható filmet kapjunk. Az utóbbi meg is állja a helyét, a tartalomból azonban valami hibádzik. A rendező a Háza a ködbennel már bizonyította, mennyire ért a finom lelki rezdülésekhez, legyen az pozitív állapot vagy csendes terror, a két főszereplőre (Nahuel Pérez Biscayart és Lars Eidinger) pedig egy rossz szavunk sem lehet, munkájukat hihetetlen empátiával és odafigyeléssel végezték. Valami mégis hiányzik a dologból, folyamatosan kérdőjeleket láthatunk magunk előtt a kidolgozatlanság miatt.

Sem Ilja Zofin forgatókönyvíró, sem pedig a direktor nem ment bele abba a fajta lelki ábrázolásba, ami után ez a film üvöltene. Nem látjuk Gilles belső vívódásait, nem látjuk a rettegést, a folyamatos félelmet, alakjának ábrázolása inkább a felszínen, a lágerélet apró, időnként feleslegesen hétköznapi pillanatainak felvillantásában rétegződik – többnyire bosszantóan haszontalanul. A helyzet Koch alakjánál sem egyszerűbb. Motivációit nem igazán értjük, nem is derül ki egyértelműen számunkra, hogy figurája fekete, fehér vagy átmenet a színtelen világban, a film ábrázolja ugyan, de nem mutatja meg, milyen valójában. Amennyire összetett az alapszituáció, annyira nincs megoldva kibontásának folyamata. A nézőnek egyszerűen nincs min gondolkodnia: tablószerűen kap történelmi stílusú képeket, azonban még attól az élvezettől is megfosztják, hogy lehetséges válaszokat konstruáljon magában. Nincs is mire választ adni, a film megteszi helyette, bántóan egyszerű módon. Ettől azonban az egyébként kiváló ötlet szülte alapszituáció is ellaposodik és sablonossá válik.

A Perzsa nyelvleckékben sokkal több lehetőség volt, mint amennyit kiaknáztak belőle. Nézhető, nagyon is nézhető mozi, de stílusa és kidolgozatlansága folytán nem sok olyan nézője lesz, aki maradéktalanul elégedett lesz a látottakkal. A folyamatos hiányérzetért pedig nem a látogató a hibás. Ha egy film képtelen a saját jól kitalált témáját kellő érzékenységgel körüljárni, elmélyülni önmagában, akkor a felejthetőségét sem szabad számonkérni a nézőn.