Egy atomerőmű lebombázásának története

Az osiraki atomerőművet, mely egy 40 megawattos, könnyűvizes reaktorból állt, még 1977-ben kezdte el fejleszteni az iraki kormány. A munkálatokban Franciaország nyújtott segítséget, hiszen maga a létesítmény a francia Osiris típusú atomerőműre alapult. A neve is innen származott: azt a halottak egyiptomi istene és az Irak szavak után kapta. A Tuwaitha Nukleáris Kutatóközpontban kialakított létesítmény Bagdadtól 18 kilométerre terült el, dél-keletre. Az osiraki atomerőmű az első csapást az 1980-ban szenvedte el. Szeptember 30-án két, F-4 Phantom típusú iráni vadászgép támadást intézett a kutatóközpont ellen.

Francia segítség

Irak már Osirak előtt, az 1960-1970-es években megkezdte nukleáris programját. A hetvenes évek közepére elérték azt a fejlettséget, hogy egy nukleáris reaktor beszerzésén kezdett el a Szaddam Husszein vezette rezsim gondolkodni. A tárgyalások eleinte nem alakult túl jól: Olaszország visszautasította, hogy eladja az országnak a Cirene típusú reaktorukat. Sőt, eleinte Franciaországgal sem alakultak túl jól a megbeszélések, hiszen a franciák visszautasították, hogy eladják Iraknak a grafitrudas reaktoruk szabadalmát. Később azonban az iraki vezetés meggyőzte Franciaországot, s így hozzájutott az Osiris osztály kutatóreaktorhoz. A könnyűvizes reaktor építése 1979-ben kezdődött meg, a már említett Al Tuwaithi Kutatóközpont közelében.

Az iraki vezetés váltig állította, hogy a munkálatok pusztán tudományos kutatásokra irányulnak, a reaktort nukleáris fegyverek előállítása nem akarják felhasználni. Sőt. a Szaddam-féle rezsim azt állította, hogy ezt teljesen kizárja a Franciaország és az Irak között kötött megállapodás. Ezeket a híreket a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség is megerősítette: vizsgálataik során arra jutottak, hogy az iraki vezetés betartja a megállapodásokat. Azonban voltak más értesülések is. A CIA árnyékszolgálataként (is) emlegetett Stratégiai Előrejelző (Strategic Forecasting) nevű magáncég később úgy vélekedett, hogy a kutatóközpont a „küszöbén állt" annak, hogy plutónium-alapú atomfegyvert tudjon előállítani.

Izraeli-iráni együttműködés

Az iráni és az izraeli titkosszolgálat azonban mély aggodalommal figyelte az iraki atomprogramot, azok ellenére, hogy a két szolgálat egyetértett abban, hogy Irak évekre áll egy atomfegyver előállításától. Menachem Begin, Izrael miniszterelnöke viszont attól tartott, hogy a következő kormány nem cselekszik majd egészen addig, míg Irak nem állítja elő saját atomfegyverét. Az idő is sürgette a két országot, hiszen az iráni és izraeli kormány is arról volt meggyőződve, hogy a létesítmény elleni támadást mihamarabb meg kell indítani, hogy elkerülhető legyen a nukleáris szennyeződés. Az izraeli titkosszolgálatok végül is engedélyezték a támadást, mely 1981. június 7-én következett be, de már a tervezés során nehézségekkel nézett szembe az izraeli katonai vezetés; például a zsidó állam és az iraki reaktor között jelentős, 1600 km távolság volt.

Ezért azzal kellett szembesülni a stratégáknak, hogy a bevetendő katonai erők utánpótlása szinte leküzdhetetlen akadályokba ütközik majd, ráadásul jordániai és szaúd-arábiai területeken keresztül kellett volna megoldaniuk. További problémát jelentett, hogy az izraeli hírszerzés nem tudta garantálni az iraki védelmi rendszerről szóló értesüléseik megbízhatóságát. Ugyanakkor később Ari Ben-Menashe – aki az izraeli titkosszolgálat egyik alkalmazottja volt – később elismerte, hogy titokban találkozott az izraeli hírszerzés képviselőivel Párizsban, s megállapodtak abban, hogy Irán segítséget nyújt az akcióban, egyebek mellett engedélyezi a tabrizi légitámaszpont használatát a bajba jutott pilóták számára. Az osiraki támadást végül is az után engedélyezte Menachem Begin, hogy a hírszerzés arról adott hírt: Franciaország megkezdte az üzemanyagrudak Irakba való szállítását.

Husszein király megpróbálta

A gépek mintegy 800 lábnyi magasságban repültek át a szaúdi és a jordániai légtéren, mely államok légvédelme mindezt szó nélkül tűrte. Az izraeliek akció során meglehetősen szerencsések voltak. A gépek ugyanis mintegy százlábnyi magasságban átrepültek Husszein király magánjachtja felett. Husszein felismerte a gépek felségjelzését, ám nem sikerült értesítenie az iraki politikai vezetést. A gépek pilótái viszont egészen más kihívásokkal néztek szembe. Mivel a gépek erősen túlterheltek volta, a külső üzemanyagtartályok már az első ezer kilométeren kiürültek. A leoldott tartályokat később a szaúdi sivatagban találták meg. Az iraki légtér elérése után a különítmény két részre vált.
 

Két F-15-ös az F-16-os gépekből álló támadó alakulatot kísérte, míg a megmaradt négy támogató repülők kettős feladatot láttak el. Egyrészt az volt a feladatuk, hogy eltereljék az iraki légvédelem figyelmét a valódi akcióról, másrészt a hátvéd szerepét osztották rájuk. A támadást megelőző percekben a különítmény egészen harminc méterre ereszkedett az iraki sivatagban, hogy elkerülje a légvédelmi radarokat. Helyi idő szerint este fél hétkor, és húsz kilométernyire az osiraki komplexumtól a gépek 2100 méternyi magasságba emelkedtek. Ezt követően nem túl meredeken, 35 fokban mintegy 1100 kilométeres sebességgel vették célba a komplexumot. A bombákat 1100 méteren, párosával, öt másodpercenként oldották ki.

A parancsnok szerint mind a 16 bomba a létesítménybe csapódott, bár kettő nem robbant fel. Miután az iraki légvédelem tüzet nyitott az alakulatra, a parancsnok úgy döntött, hogy biztonságos, 12 ezer métert meghaladó magasságba emeli a gépeket, s azok visszatérnek Izraelbe. Későbbi izraeli jelentések szerint az iraki légvédelem nagyon lassan reagált, s bár megpróbált támadást indítani a különítmény ellen, egyetlen gépben sem tudtak kárt tenni. S annak ellenére, hogy az izraeli légierő tartott attól, hogy a visszaúton az iraki vadászgépek támadást indítanak a repülőik ellen, a berepülési útvonalon biztonságban vissza tudtak térni a támaszpontra. Az – egyébként sikeres – akciónak számos külpolitikai következménye lett.

Kétségbe vont önvédelmi jog

A támadásban tizenegy ember halt meg: a tíz iraki katona mellett egy francia kutató. Damien Chaussepied-ről az terjedt el, hogy valójában a Moszad ügynöke volt, s ő volt az, aki helyszíni jelzéseivel vezette célra az izraeli gépeket. Ugyanakkor erre az adatra azóta sincs semmiféle bizonyíték. Az azonban biztos, hogy az osiraki létesítményben súlyos károk keletkeztek. Miközben az iraki hivatalos kommunikáció arról szólt, hogy az állam megállapodott Franciaországgal az atomreaktor újjáépítéséről, az európai nagyhatalom 1984-ben kivonult a projektből. Louis Rene Béres, az atomterrorizmus lehetőségével foglalkozó francia professzor szerint Izrael a légitámadással megakadályozta, hogy Irak az első Öböl-háborúban nukleáris fegyvereket vessen be.

A legtöbb tagállam visszautasította Izrael azon magyarázatát, hogy önvédelemből támadták meg az osiraki atomreaktort. Ezt azzal magyarázták, hogy az ENSZ alapokmánya nem teszi lehetővé a megelőző csapást. Mások úgy vélték, hogy az izraeli csapás egyenesen a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség (NAÜ) elleni támadás volt. Az ügynökség főigazgatója a vitában egyébként megerősítette, hogy a komplexum alkalmazottjai együttműködtek a NAÜ-vel a helyszíni szemlék során. Irak és Nagy-Britannia váltig állította, hogy Szaddam Husszein rezsimje nem volt képes atomfegyvert előállítani. Franciaország képviselője is hasonlóképpen vélekedett. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa is elítélte a támadást, hozzátéve, hogy Iraknak joga van kártérítést követelni. A BT arról is határozott, hogy Izrael jövőben köteles biztosítani, hogy a NAÜ ellenőrei izraeli atomlétesítményeket a helyszínen ellenőrizzenek.