Egy híd, amit már felavatása előtt le akartak rombolni

Széchenyi István 1821-ben vetette fel egy állandó pesti híd megépítésének a gondolatát. Az elképzelés ellenzői arra hivatkoztak, hogy a híd pillérei növelni fogják a jégtorlódások veszélyét, ezzel a tavaszi áradások kiszámíthatatlanná válhatnak. Az Országgyűlés hosszas vita után, 1836-ban fogadta el a Duna-híd megépítésének a tervét. A döntésnek megfelelően Széchenyi 1837-ben Pestre hívta William Tierney Clark angol mérnököt, akinek a három hídját a Temze fölött személyesen is megnézte. A hídügyi testület 1838-ban fogadta el Clark tervét, amelyben egy 380 méter hosszú, három nyílású híd megépítése szerepelt. Az építkezés kivitelezésére névrokonát, Adam Clarkot kérték fel. Az 1849-es évben értek el az építők abba a stádiumba, hogy korlátokkal ugyan, de a hidat már használni is lehetett, ezért került az építmény az egymással hadban álló felek figyelmének a középpontjába.

Clark Ádám a rossz hírekről értesülve elhatározta, hogy a Lánchidat mindenáron megvédi az értelmetlen pusztítástól. Mint a létesítmény fő építésvezetője, jól tudta, hogy a híd legsebezhetőbb része az a két mély üreg, ahol a tartószerkezet láncai végződnek. Üregekben történő esetleges robbanás tönkre tehette volna a híd teljes tartó szerkezetét. Clark ennek megelőzésére felhasználta azt a természetes jelenséget, hogy a lánckamrába folyamatosan szivárogott fel a talajvíz. A problémát úgy kezelték, hogy a talajvizet egy méteres magasságig engedték feljönni és ezt követően, mindig kiszivattyúzták a kamrából a vizet. Clark a szivattyú kezelőivel széttörette a szivattyúkat hajtó gőzgép hengerét, amit az akkori Magyarországon nem voltak képesek gyorsan megjavítani. Így a talajvíz az üregekben jelentősen meg növekedett, ezért nem tudtak lemenni a lánckamrába és természetesen nem is lehetett a tartószerkezetet ott felrobbantani. Ennek ellenére Hentzi elküldte hozzá a katonáit, hogy az elárasztott kamrákat szárítsa ki, de Clark rájátszott dolgokra azzal, hogy a budai lakásán betegnek tetette magát és azt üzente vissza a parancsnoknak, hogy sajnos mozdulni sem bír, olyan nagyon beteg.

Hentzi rájött, hogy a lánckamrába nem juthatnak be, ezért a robbantást a szabad térben kell végrehajtaniuk. Azt is tudták, hogy ezek után a híd teljes megsemmisítését nem tudják elérni, ezért az volt a céljuk, hogy egy a részleges rombolással bizonyos időre a hídon való közlekedést szüntetessék meg. Ehhez viszont az útpálya vázát kellett felrobbantaniuk. A Lánchídon, Hentzi tüzér csapata május 20-án délután helyezte el robbanóanyagokat. A lőporos hordókat s híd közepe felé sorba rakták egymás mellé. Így a hídon tartószerkezet lánctagjai mellett tizenhárom-tizennégy közepes nagyságú, lőporral teli hordó volt. A hordók tetejére gerendákat és nehéz köveket raktak azzal a céllal, hogy az ellennyomást fokozzák és ezzel növeljék a robbanás hatóerejét. A robbantást úgy akarták beindítani, hogy két deszkából V alakú csatornát készítettek és ezt fektették le a hídon a hordókig és ezt a csatornát puska porral töltötték fel. Így elég nagy távolságból volt lehetőségük tüzet vezetni a hordókhoz, beindítva ezzel a detonációt. Hentzi arra is gondolt, a robbantást követően megakadályozza, hogy a magyarok hídban bekövetkezett rombolást gyorsan ki tudják javítani. A Dunán a közelben, volt egy hajó tele a Lánchíd tartalék kereszttartóival. Ezek voltak azok az öntött vasgerendák, amelyek a lánctagokból lefüggő vasakhoz erősítve alkották a vázát a hídpályának. Hentzi ezt a hajót levontatta a soroksári Duna-ágba és elsüllyesztette.

Május 21-én hajnalban már a magyar honvédek Budavár falait ostromolták. Edelstadti Alnoch Alajos, a 23. gyalogezred ezredese, leküldött egy tüzért a Lánchídhoz, hogy gyújtsa meg a puskaport a csatornában. A budai vár egyik bástyájáról várta a robbanást, de az nem következett be. Amikor a magyar honvédek már a várban voltak és Hentzi parancsnok is elesett a vár ostromában, Alnoch maga rohant le a hídhoz, hogy Hentzinek adott szavát megtartva felrobbantsa a hidat. Alnoch észrevette, hogy a tűzcsatorna elcsúszott, így a vámháztól nem lehet beindítani a puskaporos hordókat, ezért a hídhoz közelebb kellett mennie. Három lépésre a kőoroszlántól állt meg, az égő szivart kivette a szájából és beledobta a tűzcsatornába. A felhalmozott lőportól hatalmas robbanás következett be, Alnoch a felismerhetetlenségig összeégett.  A légnyomás akkora volt, hogy egy ausztriai gránitfaragót, aki jóval távolabb állt a hídtól, nekilökte a várfalnak és a szerencsétlen ember azonnal szörnyethalt. A híd láncát a robbanás komolyabban nem rongálta meg, csak tizennégy kereszttartót szakított le és több függő vaslécet görbített meg. A gerendákat később az elsüllyesztett hajó rakományából pótolták, ezeket búvárok hozták fel a felszínre. A feljegyzések szerint a robbantás miatt a budai hídfőjénél, a hídpálya egy 25-30 méteres szakasza ment tönkre.

A robbanást követően a Lánchídnál megjelent Görgey tábornok, aki tájékozódott a kialakult helyzetről és parancsba adta, hogy tegyék olyan állapotba a hidat, hogy azon a honvéd csapatok minél előbb átvonulhassanak. Ezt 4-5 nap alatt meg is tették és május 30-ig nem folytatódtak a munkák, mert a hidat folyamatosan használták a honvédek. A vár ostroma alatt több lövés is érte a hidat, de ezek közül csak egy okozott jelentősebb kárt. Ezt a golyót valószínűleg a Gellérthegyről lőtték ki, az a tartó lánc egyik tagját találta el és azt annyira begörbítette, hogy hozzáért a szomszédos láncszemhez. Kivenni ezt már nem lehetett, ezért a megsérült láncszemet bent hagyták és egy-egy új láncszemmel, két oldalról áthidalták.

Június végén, amikor a császári seregek Győr környékén újra támadásba lendültek, a híd útburkolatát gyorsított ütemben rakták le, hogy a magyar seregek át tudjanak vonulni rajta.  Dembinszky tábornok parancsára néhány nap múlva a magyarok tettek előkészületeket arra, hogy a hidat felégessék, azért hogy a honvéd csapatok a visszavonulásukkor időt nyerjenek a császári csapatokkal szemben.

Clark Ádám ekkor erélyesen lépett fel a híd védelmében Dembinszkyvel szemben. Megértette a tábornokkal, hogy a híd felégetése teljesen felesleges és ezzel csak rossz hírnevet szerezne magának, hiszen a híd néhány kereszttartójának eltávolításával el is lehet érni azt, hogy a hidat 4-5 napra járhatatlanná tegyék. Ugyanis a császáriak már ettől kevesebb idő alatt képesek voltak egy ideiglenes hajóhíd felállítására, ezért értelmetlen a Lánchíd nagyobb pusztítása. Az öreg tábornok elfogadta Clark Ádám érvelését és nem bántotta a hidat. Dembinszky adott katonai segítséget a munkákhoz és a budai hídfő és az első pillér között 25-30 méter hosszúságban a kereszttartókat kiszedték úgy, hogy a hídon csak a láncokon lehetett közlekedni. A kerettartókat és a vas rudakat hajóra rakták és messzire elúsztatták a Dunán. A hídnak ezt a szakaszát háromszor készítették el a 1849. november 20-i ünnepélyes átadásig.

A Lánchíd következő traumáját 1945. január 18-án “élte át", amikor a visszavonuló németek csapatok robbantották fel a folyami átkelőt. Az újjáépítést követően 1949. november 20-án, a Lánchíd a századik évfordulóján adták át ünnepélyes körülmények között újra Budapestnek és az országnak.