„Egy újságírócsoport az emberrablóknak is érdekes lehet”

Egészen véletlenül kerültem erre a pályára. Az újságírás tulajdonképpen kényszermegoldás volt, hiszen eredetileg földrajztanár akartam lenni. A térképészet érdekelt, gyermekkoromban nagyon sokat bújtam a térképeket – ahogyan most is-. Kétszer is felvételiztem, ám nem vettek fel. Hogy ne vigyenek el katonának (nevet), tizennyolc évesen beiratkoztam a MUÓSZ Újságíró iskolájába. Persze érdekelt az újságírás, csak nem gondoltam, hogy ebből akarok majd megélni. Aztán annyira megtetszett, hogy az iskola után elkerültem egy napilaphoz gyakorlatra.

Gondolom, akkor még nem katonai újságíróként.

Nem, sőt, akkor még leginkább a kultúra érdekelt. Lemezkritikát és koncertbeszámolókat írtam. Ez az érdeklődés azóta is jelen van az életemben. Aztán az MTI-hez kerültem gyakorlatra 1996-ban, ám itt is még mindig inkább közéleti témákat kaptam, még a napi politikába sem folytam bele. Majd egyszer csak az akkori honvédségi ügyekkel foglalkozó tudósító szerkesztő lett, így kerestek valakit a helyére. Először nagyon ellenkeztem.

Ennyire nem érdekelt a téma?

Azt gondoltam, mivel nem is voltam katona, nem értek hozzá. Ezzel ellentétben mégis olyan embert kerestek, aki fiatal, és tudja kívülről, távolságtartással szemlélni a témát, magyarul nincsenek sérelmei egy hat hónapos sorkatonai szolgálat után. Szóval, így indult el a pályám. A első honvédelmi témájú írásom arról a Sínai-félszigeten történt balesetről szólt, mikor magyar katonák felborultak egy terepjáróval. Mondhatom, hogy sikeres cikk volt, hiszen az akkori honvédelmi miniszter, Keleti György elsőként nekem számolt be a vizsgálat eredményeiről.

Gondolom, mikor már körvonalazódott, hogy ez lesz a szakterületed, felmerült benned is, hogy menned kell majd veszélyes területekre is.

Mindenki mosolyog azon, hogy nem voltam katona, mégis katonai tudósító vagyok. Az emberek arra következtetnek, hogy biztosan sokat járok hadszínterekre, ám amikor elkezdtem az MTI-nél dolgozni, még ritkábban vitték az újságírókat háborús területekre. Aztán rájöttek, hogy ez nagyon sokat segít a kommunikációban. Először a Balkán volt a fontos helyszín, aztán kialakult a rendszer, hogy az összes külföldi missziót megmutassák az újságíróknak. Ezek pár napos látogatások voltak, ami rengeteg élményt adott számunkra: általában rádiósokból, tévésekből és újságírókból állt össze a csapat, és kérdezhettünk, ez pedig egészen más megközelítésbe helyezte a katonákat. Itthon sokakban alakult ki az a kép, hogy a sorkatonák unatkoznak, nem csinálnak semmit, ám történt egy folyamat, amikor észre lehetett venni, hogy ott bizony profik dolgoznak. Ezzel én is így szembesültem munkám során. Azt gondolom, hogy az elmúlt 12 év alatt sokkal többet voltam katonák között, és sokkal többet tanultam tőlük, mintha elmentem volna hat hónapra sorkatonai szolgálatra.

Afganisztánban mikor jártál legelőször?

Két évvel ezelőtt, 2006-ban.

Hogyan készültél fel az útra?

Akkor még nem nagyon készítették fel az újságírókat. Elmondták ugyan előre, hogy nagyon veszélyes lesz az út. Az idei út előtt volt felkészítés, bár az is inkább azoknak szólt, akik még nem voltak kint. Nekem a felkészítés maga a 2006-os út volt.

És tényleg veszélyes volt?

Azt gondolom, hogy ha csak civilként látogatna ki az ember, sokkal kevésbé lenne veszélyes, mint katonák között utazni, akik végig kísérnek. Egy katonai konvoj sokkal feltűnőbb, és sokkal csábítóbb lehet a terroristának, mint egy hétköznapi ruhában sétáló civil. Én még nem voltam ilyen minőségben kint sajnos, egy fotós kollegám viszont csaknem két hétig tartózkodott kint civilként, úgymond turistaként a városban, és semmi baj nem volt. Persze, nekünk sem esett bajunk, de biztos vagyok benne, katonai konvojjal közlekedni nagyobb kockázat, mint civilként taxizni a városban.

Voltak tervek arra, mi történik, ha megtámadnak titeket?

Voltak. Fontos szabály, hogy az ilyen utakról előre nem írhatunk – így volt ez mind az iraki, mind az afganisztáni út esetében is. Konkrét indulási időpontot biztonsági okokból nem írhattunk meg. Szerencsére ezt az összes újságíró be is tartotta. Csak akkor jelenhetett meg hír az utazásról, mikor már ott voltunk. Ez ugyanolyan helyzet, mint mikor az amerikai elnök ellátogat egy háborús övezetbe – ezt soha nem lehet tudni előre. Az útvonalra is több variáció van, és például arra is, hogy Afganisztánon belül milyen sorrendben látogatják végig az adott programokat.

Hogyan vigyáztak rátok a katonák?

Mindenki kapott golyóálló mellényt, sisakot, majd egy páncélozott platós, leponyvázott teherautó hátuljába ültettek minket, szóval, mi újságírók rakománynak tűntünk. Voltak dzsipek, amikben a miniszteri delegáció volt, illetve ott voltak az új Humvee- terepjárók, amikkel a katonák most járőröznek. Kívülről tehát úgy tűnt, mintha sima katonai szállítmány lettünk volna. Nem látszott, hogy egy újságíró csoport lapul a kocsikban, ami egy emberrablónak esetleg érdekes lehet. Ez egy három órás út volt, amely során egyszer sem állhattunk meg. Nem állhat meg a konvoj, hiszen akkor le kell zárni az útszakaszt, és egy megállás biztonsági szempontból veszélyes. Volt persze olyan, akinek ebből gondja volt (nevet), másrészt pedig zötykölődni egy dobozban, amiből csak egy kis ablakon keresztül látsz ki, nem kellemes. Plusz természetesen benned van egy szorongás, és a kérdés, hogy mi van, ha pont most történik valami.

Tudósítóként törekedned kell az objektív, precíz beszámolókra, ám biztosan voltak szubjektív, személyes élmények, tapasztalatok, amik megérintettek. Melyek voltak ezek?

Az egész dolog ott kezdődik, hogy kell egy bizonyos rálátás arra, hogy mi is történik Afganisztánban és a világban. Sohasem voltam külpolitikai újságíró, de a világ eseményeivel tisztában vagyok. Azt gondolom, fontos a katonák jelenléte Afganisztánban. Szerintem mindenképpen ismerni kell az ország kultúráját egy ilyen küldetéshez; én egyrészt MTI-s híradásokból, másrészt szakkönyvekből, az internetről olvastam sokat. Ahhoz, hogy az ember objektív tudjon maradni, mindez szükséges. Tisztában kell lenni azzal, hogy milyen iszonyatos szegénység van ott; hogy az emberek többségének a megélhetését a kábítószer adja, vagy bérbe adja földjét, hogy ott kábítószert termesszenek, vagy akár ő termeszti maga; hogy a napközben rendőrként szolgáló ember éjszaka kábítószerföldre vigyáz, mert azzal sokkal jobban keres. Ezekből a tényekből kell kiindulni. A mostani úton nem, de két évvel ezelőtt kimentünk az emberek közé, voltunk a piacon. Ami a legfurcsább volt számomra, az az, hogy annak ellenére, hogy Ázsia legszegényebb országáról van szó, mégis boldognak tűnnek az emberek. Vidámak, mosolyognak, a gyermekek ugyanúgy játszanak az utcán, mint mondjuk nálunk, és nem érzik, hogy mennyire szegények. Nyilván nincs is viszonyítási alapjuk. Furcsa volt látni, hogy a gyerekek a patakban játszanak, aztán húsz méterrel arrébb azt láttuk, hogy ugyanabba a patakba ömlik bele a fekália. Saját szemmel látni ezt nem ugyanaz, mintha elmész mondjuk Magyarországon egy olyan településre, ahol nagy szegénység van. Össze sem lehet hasonlítani. És tapasztaltam még egy nagy kontrasztot az utazás során: Abu-dabin keresztül mentünk végig, ami a világ egyik legjobban fejlődő országa. Azt láttuk, hogy egymást érik a szuper autók, a Porschék, a BMW-k. A világ első hétcsillagos hoteljét megmutatták nekünk, amiről először azt hittük, az emír palotája, közben „csak" egy hotel volt, nagyjából fele akkora, mint a Parlament. Szóval itt a gazdagsággal szembesültünk. Innen pedig pár órával később átértünk a legszegényebb országba.

Helyiekkel is beszélgettél?

Most nem, de a legutóbbi út során elmentünk egy kórházba, amit magyarok állítottak helyre, és akkor igen. Igazából azt vettük ki a szavaikból, hogy nagyon hálásak. Fontos számukra a katonák jelenléte, egyrészt a biztonság miatt, másrészt pedig azért, mert látják a fejlődést. A politikai vezetők is mindig elmondják, hogy a helyieknek nagyon elegük van az állandó háborúskodásból, és nem akarják úgy felnevelni a gyermekeiket, hogy ha kimennek az utcára, rettegniük kelljen, hogy esetleg merényletben meghalnak.

A magánéletedben mennyire van jelen a munkád? Úgy értem, mondjuk otthon, a könyvespolcod tele van katonai lexikonnal, DVD-kel?

Nem hiszem, hogy a szakmám miatt nézek háborús filmeket, mindig is szerettem őket. Főleg azokat, amik a közel-keleti helyzettel foglalkoznak. Nemrég néztem meg például a Charlie Wilson háborúja című amerikai filmet, ami pont arról szól, hogy Amerika juttatta fegyverhez Afganisztánt a szovjetek ellen, aztán most ez a visszájára fordult. Az egyik kedvenc filmem a Siriana, de nem azért, mert katonai tudósító vagyok. Az biztos, hogy érzékenyebb vagyok e témákra, hiszen a közel-keleti országok számomra sohasem turistacélpontok voltak. Az első közel-keleti élményem egyébként nem Egyiptom, Tunézia vagy Jordánia volt, mint a legtöbb turistaként arra látogató magyarnak, hanem Damaszkusz, ahova munkám miatt mentem. Damaszkuszhoz egyébként egy igen meghatározó élményem köthető.

Mi volt az?

Volt egy szabad esténk, így négy újságíró kollégámmal felkerekedtünk vacsorázni. Beültünk egy taxiba, ám a sofőr sajnos egy szót sem értett abból, hova szeretnénk menni. Megállt az út mellett, és két fiatalt kért meg, hogy segítsenek. A két srác beült mellénk a taxiba, ők pedig angolul mondták nekünk, hogy majd megmutatják, hova érdemes elmenni vacsorázni. Majd miután kiszálltunk, öt fiút kísért két arab srác sikátorokon keresztül… Ebből sajnos a gondolkodásunk miatt azonnal rosszra gondoltunk, és megfordult a fejünkben, mi van, ha megtámadnak minket. Látszott, hogy európaiak vagyunk, később kiderült, hogy újságírók vagyunk, Irakba utazunk, ebből ki lehetett következtetni, hogy a szövetséges oldalon állunk az iraki háborúban. A két fiú azonban eljött velünk vacsorázni, vízipipáztunk, megmutatták a legjobb helyi ételeket, én pedig belegondoltam, nálunk, itt Magyarországon ezt vajon ki tenné ugyanígy? Ha mondjuk sétálsz a városban és odajön hozzád öt arab, és megkérdezik, hova menjenek el vacsorázni, akkor te elmennél velük? A lényeg, az arabok egészen máshogyan állnak az idegenekhez. Sokkal nyitottabbak a kapcsolatokra, még akkor is, ha tudják, hogy mondjuk vallásbeli különbségek vannak közöttünk, legalábbis nekem ez a tapasztalatom. Ez az élmény jelentősen megváltoztatta a gondolkodásom az arab világról.

Merre jártál még tudósítóként?

Sokat jártam Svédországban különböző fegyverbeszerzések és a Gripenek miatt, Norvégiában pedig a rádiórendszer-beszerzések miatt. A skandináv világ ismét megint más világ, mint az európai, és ezek is nagyon jó élmények voltak. Sokat járok Párizsba a Le Bourget Air Show-ra, mivel a repülés nagyon érdekel.

A polgári repülés?

Leginkább igen, de nagy álmom, hogy ugyanúgy, mint például Bochkor Gábort, engem is elvigyenek egy MiG-29-essel repülni. Sugárhajtású kiképzőgéppel repültem már Svédországban (persze nem én vezettem). Vitorlázógépen még nem ültem, de Cessnán igen. Az ejtőernyőzést is ki akarom próbálni.

Frontvonalra biztosan nem mennék ki tudósítani. Nem vállalnám, hogy hetekre elutazzak, mondjuk Afganisztánba, délre, ahol nagyon komoly műveletek zajlanak. Lehet, hogy tíz évvel ezelőtt, fiatalabban bevállaltam volna. Voltam háromszor Afganisztánban, és háromszor Irakban, ezzel kihívtam magam ellen többször is a sorsot, ahogyan a többi újságíró is. Persze, vigyáztak ránk. Életem legnagyobb élménye volt, hogy Black Hawk helikopterrel repülhettem, de pont ezáltal veszélyesebb, mint ahogy az előbb is említettem. Irakba mentünk úgy helikopterrel, hogy tíz perccel az indulás előtt még a hátsó rotorját szerelték a szemünk láttára. Szóval ezek nagy élmények, de mindenkiben van egy kis félsz.

Mint említetted, nem voltál katona, ám már eltörölték a sorkatonaságot. Ha most dönthetnél, bevonulnál önszántadból?

Ha most olyan lenne egy katonai felkészítés, ami nem csak arról szól, hogy hogyan bírjunk ki hat hónapot, és mondjuk a technikai eszközöket is megismerhetném, akkor igen. Az elmúlt évek alatt rengeteg dolgot kipróbálhattunk: tartottak nyílt napokat újságíróknak, így vezethettünk harckocsikat, lőhettünk gépfegyverrel. Ezeket szívesen megtenném újra. Ha tudna fél évig nélkülözni az MTI, miért ne?