„Egy jó szemtanú többet ér, mint ezer oldalnyi dokumentum”

A második világháború földi hadműveletei 1944. szeptember 23-án érték el a trianoni Magyarország határát, s a harcok egészen a következő év tavaszáig tartottak. A magyarok, a németek és a szovjetek is hatalmas veszteséget szenvedtek e fél év alatt: több százezer katona vesztette életét, tűnt el vagy sebesült meg. A „légi háború” pedig még korábban, már a szárazföldi műveletek előtt, egészen pontosan 1944 márciusában megkezdődött az ország felett. Az ország területén mintegy háromezer repülőgép zuhant le, a megsemmisült harckocsik, lövegek, illetve egyéb haditechnikai eszközök számát pedig megbecsülni sem lehet.

1944. március 19-én, a Pilis-hegység fölött, a rossz látási viszonyok miatt három német Messerschmitt Bf 109-es vadászgép összeütközött és lezuhant. Mindhárom gép pilótája életét vesztette.

A földekben visszamaradt világháborús roncsokat a lakosok a béke első éveiben leginkább hulladékfémként gyűjtötték össze és adták le a MÉH-telepeken. Beolvasztás és újrahasznosítás várt a lezuhant repülőgépekre, illetve a megsemmisült haditechnikai eszközökre. Aztán az 1970-es években változott a helyzet, megkezdődött az addig még össze nem gyűjtött roncsok tudományos igényű kutatása. És ezzel szinte egy időben megjelentek az amatőr roncskutatók is, akik vagy a gyűjtőszenvedély, vagy pedig az anyagi haszonszerzés miatt járták az országot és szedték össze a földben, vizekben megtalálható tárgyi – és sajnos emberi – maradványokat. A gyűjtőket és a kutatókat leginkább a repülőroncsok érdekelték, de sokan keresték – és keresik a mai napig – például a harckocsik vagy tüzérségi eszközök maradványait is.

„A legelső világháborús repülőgéproncs, amit tudományos céllal tártak fel az az Il-2-es volt, amit 1973-ban Alsóörsnél emeltek ki a Balatonból. A szovjet csatarepülőgépben a pilóták földi maradványai is benn voltak, őket méltó módon eltemették” – említi Magó Károly zászlós, történész-kutató, az MH 86. Szolnok Helikopter Bázis munkatársa, aki a magyar roncskutatás nemzetközileg is elismert szakembere. Mint mondja: a gép kiemelésével kezdődött folyamat az elmúlt évtizedekben odáig fejlődött, hogy napjainkban már komolyan dokumentált feltárások vannak. És e fejlődésnek köszönhetően a roncskutatás ma már tudományos igényű kutatási formának számít Magyarországon.

Magó Károly repülőroncsok iránti szenvedélye gyerekkorában gyökerezik. 1989-ben jelent meg a híres világháborús pilóta, Tobak Tibor „Pumák, földön-égen: Egy vadászrepülő kalandjai” című könyve, amely óriási hatással volt rá. „Ez volt az első könyv, amelyben a szerző nyíltan írt a magyar katonai pilóták hősiességéről és rátermettségéről. Amikor elolvastam, úgy éreztem, hogy nekem mindenképpen foglalkoznom kell ezzel az időszakkal, a pilótákkal, a gépekkel” – meséli.

Károly az elmúlt évtizedekben számos gép feltárásán vett részt. Mint mondja: minden előkerült roncs siker, és mint ilyen, megerősítése annak, hogy ezt a munkát tovább kell csinálni. Hosszan sorolja a helyszíneket, ahonnan világháborúban lezuhant repülőgéproncsokat emeltek ki. Akkor bizonytalanodik csak el, amikor azt kérdezem tőle, hogy melyik volt számára a legfontosabb lelet. Nem tud választani...

„Minden roncslelet nagyon fontos és emlékezetes számomra. Ha egyet mégis ki kellene emelnem, akkor a 2008-ban Békéssámsonban feltárt Il-14-est mondanám. Ez az eset annyiban különleges, hogy itt nem egy második világháborúban lezuhant repülőgépet, hanem egy 1963-ban szerencsétlenül járt, román felségjelű utasszállító gépet kellett kiemelnünk a földből a helyi polgármester felkérésére. Ez volt számomra a legmegrendítőbb, hiszen ahhoz hozzáedződik – nem hozzászokik, csak hozzáedződik – az ember, ha egy katonai repülő roncsában megtalálja a pilóta földi maradványait. Azonban Békéssámsonnál civilek voltak az áldozatok, köztük egy hároméves kislány. Amikor megtaláltuk az ő kis táskáját, az az úszógumi is benne volt, amit a Fekete-tengeren használt volna… Azt hiszem, erre senki nem tud előre felkészülni” – mondja a zászlós.

1944. április 4-én Gyenesdiásnál az LN 858 jelzésű brit kétmotoros Wellington X. típusú éjszakai bombázórepülőgép légvédelmi találatot kapott, majd a Balatonba zuhant.

A magyarországi roncskutatás ma már a jogi szabályozottság terén is megfelelő a nemzetközi elvárásoknak. Persze nem volt ez mindig így… Néhány évtizeddel ezelőtt – kis túlzással – mindenki roncsot gyűjtött, aki be tudott ruházni egy komolyabb fémkereső detektorba. Ma már azonban a jogalkotás terén komplexitás érvényesül. Ebben a vonatkozásban meg kell említenünk a „kincstalálás” jogi fogalmát. A Polgári Törvénykönyv 2013-as módosítása értelmében „ha valaki olyan értékes dolgot talált, amelyet ismeretlen személyek elrejtettek vagy amelynek tulajdonjoga egyébként feledésbe ment, köteles azt az államnak felajánlani.” Aztán az állam dönt: ha „jogot formál” az előkerült tárgyra, akkor „arányos díjat” kell fizetnie a megtalálónak. Ha pedig nem tart igényt a fellelt tárgyra, akkor az a megtaláló tulajdona lehet. Tesz azonban egy kivételt is a törvény: ha a kincs a védett kulturális javak kategóriájába tartozik, a tulajdonjog automatikusan az államot illeti meg.

Ezen a ponton érdemes hangsúlyozni, hogy a régészeti leletek, az 1711 előtti időkre keltezhető, földben, vízben, mesterséges vagy természetesen üregben talált tárgyi emlékek – mint a kulturális örökség része – automatikusan a magyar államot illetik meg. Valamint ki kell emelni még azt is, hogy a hadtörténeti örökség (azaz a törvény szerint: „1711 utáni hadszíntér, csatatér, védelmi létesítmény, egyéb katonai objektum vagy hadi emlék, különösen harci repülőgép, kerekes vagy lánctalpas harcjármű és egyéb katonai fegyverrendszerek, fegyverek, felszerelés és egyenruha elemei, továbbá azok együttesei”) ma már a kulturális örökség része.

Polgár Balázs, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum hadirégészeti gyűjteményének vezetője, régész-muzeológus szerint a fémkereső műszeres terepbejárások jogi szabályzása „egyértelmű jogi környezetet teremt”. Ma már nem kérdés az, hogy mit kell annak tennie, aki fémkereső műszerrel szeretne terepkutatást folytatni Magyarországon. „A fémkereső műszer használatának ma hazánkban kétfajta vonatkozása van. Az egyik a hivatáshoz kapcsolódó – bejelentéshez kötött – tevékenység, amelybe a vezetékek nyomvonalkutatását, a lőszermentesítést, a régészeti gyűjtőkörrel vagy akkreditációval rendelkező intézmények és múzeumok kutatásait, illetve a háborús kegyelettel összefüggő hadisírkutatást rendelhetjük. Minden más engedélyköteles tevékenységnek minősül, tehát a kutatást annak kezdete előtt engedélyeztetni kell” – mondja Polgár Balázs, kiemelve, hogy mindez nemcsak a múzeumi kutatásokra, hanem a „civil” roncskeresőkre is vonatkozik. Sőt, a kutatás megkezdéséhez a kulturális örökségvédelmi hatóság jóváhagyása mellett egyéb hatósági engedélyek beszerzésére is szükség lehet, valamint meg kell szerezni természetesen az érintett földterület tulajdonosának hozzájárulását is.

Mivel azok a helyszínek, ahol a roncskutatók dolgoznak nagy valószínűséggel egyben hadisírok is, a feltárásokon elengedhetetlen a HM HIM munkatársainak jelenléte is. Velük azonban hagyományosan jó kapcsolatot ápolnak a roncskutatók.

1944. június 30., Nemesvita. Egy amerikai 460. Bomber Group B-24H Liberator bombázó lezuhant. A személyzet tagjai közül ketten meghaltak, hatan túlélték, Martin F. Troy törzsőrmester eltűnt. Később földi maradványait megtalálták.

„Minden eltűnt pilótának akkor ér véget az utolsó bevetése, amikor visszakerül a családjához és méltó módon eltemetik. Én azt érzem, nekem az a feladatom, hogy minél több pilóta – függetlenül attól, hogy melyik ország hadseregében harcolt – megkaphassa a végtisztességet” – mondja Magó Károly zászlós, hozzátéve, hogy bár a roncskutatás a levéltárakban, a könyvtárakban és az egyéb helyeken fellelhető dokumentumok tanulmányozásával kezdődik, a munka legfontosabb eleme a szemtanú. „Egy jó szemtanú többet ér, mint ezernyi oldal dokumentum. Mert a jó szemtanú kivisz a helyszínre és megmutatja, hogy »tessék, ott van a roncs, ott keressétek!« Aztán a jelzett hely felett megcsippan a detektor, jelezve, hogy valóban van ott valami a föld alatt. Lehet, hogy a dokumentumok tanulmányozásával soha nem jutottál volna el idáig” – húzza alá a kutató, hangsúlyozva, hogy a terepi munka mindig szemtanúk felkeresésével kezdődik. Sajnos, 76 évvel a háború vége után már csak nagyon kevés „elsődleges szemtanú” él, azaz olyan személy, aki maga is látta azt, hogy hol és milyen körülmények között zuhant le egy repülőgép. És egyre kevesebb a „másodlagos szemtanú” is, vagyis azok, akiknek elmesélték, hogy mi történt az adott helyszínen.

„Közhely, de valóban az utolsó órában vagyunk. Még ma kell megtalálnunk azokat az embereket, akik elsődleges vagy másodlagos szemtanúi voltak az eseményeknek. Le kell jegyeznünk a történetüket, rögzítenünk kell a feltételezett megtalálási helyek koordinátáit, hogy ezek ne vesszenek el a szemtanúk halálával. Aztán amikor eljutunk a helyszínekre – lehet, hogy csak évek múlva – megkutatjuk azokat” – mondja Károly, aki szerint a roncskutatók munkáját segítheti az is, hogy például szántáskor vagy egyéb más földmunka esetén gyakran kerülnek elő egykori repülőgép darabok vagy éppen lőszerek, robbanószerkezetek. „Ezekben az esetekben először az MH 1. Honvéd Tűzszerész és Hadihajós Ezred szakemberei érkeznek a helyszínre, hogy hatástalanítsák a robbanószerkezeteket, mentesítsék a területet. Szerencsére velük nagyon jó az együttműködés, minden esetben kapunk tőlük tájékoztatást, ha repülőgépdarabokat találnak a saját munkájuk során” – árulja el a zászlós.

1944. augusztus 9. Egy szovjet felségjelű B-25-ös repülőgépet német találat ért Akasztó térségében. A gépet a 6. Éjszakai Vadászrepülő Ezred 8. századának pilótája Eckart Ulmer törzsőrmester lőtte le. A repülőn öten tartózkodtak; a gép parancsnoka, Armen Artemovics Karakazov gárda-százados volt. A repülőgép egy családi ház udvarába zuhant. A gépen tartózkodók mindegyike életét vesztette és rajtuk kívül a kiömlő és begyulladt üzemanyag miatt egy 21 éves férfi is meghalt.

A roncskutatás mindig is a figyelem középpontjában állt, az utóbbi néhány évben széles társadalmi érdeklődés kísérte a második világháborús repülőgéproncsok feltárásának folyamatát. Magó Károly zászlós szerint ugyanennek köszönhető az is, hogy még a mai napig számos „városi legenda” kering lezuhant-elsüllyedt-elásott és eddig még fel nem tárt roncsokról. Például rendszeresen feltűnik a sajtóban, hogy 1944 tavaszán, a bombáitól megszabadulva Szigligetnél zuhant a Balatonba egy B-24-es Liberator nehézbombázó. Ugyancsak számos helyen lehet olvasni azt a mendemondát, miszerint egy Tihany környékén merüléseket végző búvár esküszik rá: három Tigris típusú német harckocsi pihen a félsziget környékén az iszapba ágyazódva úgy, hogy csak a lövegtornyaik állnak ki a tó fenekéből. Igaz, bizonyítékot még senki sem szolgáltatott erről, de makacsul tartja magát a szóbeszéd, miszerint az akkori német haditechnika csúcsát jelentő egyenként 57 tonnás harckocsikat a visszavonuló német katonák süllyesztették a tóba, miután kifogyott belőlük az üzemanyag és nem akarták, hogy azok a szovjetek kezébe kerüljenek. Hasonlóan Tigris tankokról szól a fáma a Komárom-Esztergom megyei Tatabányán, ahol a mítosz szerint a kőbányában robbantottak rá néhány tíz tonna sziklát egy lánctalpasra. Igaz, ennek semmiféle nyomát nem találták a korabeli dokumentumokban, sőt a város kőbányájában sem, de szájhagyomány útján még a mai napig többször előkerül a történet baráti vagy családi, esetleg kocsmai beszélgetések során. Ugyancsak egy Tigris a főszereplője a Zala megyei Batykon, annak, a falu történelmét bemutató könyvben is leírt történetnek, amely szerint 1945. márciusában a visszavonuló németek felgyújtották saját tankjaikat. Aztán a három kiégett lánctalpas egyikét a falu szélén álló egyik ház udvarán található gödörbe húzták és betemették, s e roncs azóta is a föld mélyén pihen. Sajnos ezt a „nagymacskát” sem találták még meg, holott több „expedíciót” is szerveztek a felkutatására.

Bár a harckocsironcsok nem tartoznak Magó Károly zászlós kutatási területéhez, megkockáztatja, hogy ugyanaz lehet velük a helyzet, mint az ország vizeiben pihenő repülőroncsokkal. „A média nagyon hamar rákap ezekre a hírekre. Még azokra is, amelyeknek a forrása eléggé megalapozatlan. Ha valaki úgy gondolja, hogy szeretne magának pár perc ingyen reklámot, esetleg néhány hasábot valamelyik újságban és ha kellően ügyesen adja elő a történetet, akkor az újságírók elhiszik neki. A probléma mindössze annyi ezekkel az évtizedek óta a köztudatban lévő esetekkel, hogy ha lenne valami valóságalapjuk, akkor már régen megtalálták és feltárták volna a roncsok helyeit, a maradványok pedig a közgyűjtemények részei lennének” – mondja a szakember, aki szerint a roncskutatóknak a pletykák helyett azokra az esetekre kell koncentrálniuk, amelyek hitelesek és dokumentálva vannak.

Ennek ellenére van úgy, hogy a véletlenen múlik egy-egy roncs, egy valódi kuriózum megtalálása. Így volt ez például Kecskeméten, amikor a katonai repülőtér 2019-es felújítása közben végzett módszeres kutatás során Messerschmitt 323-as szállítórepülőgépek maradványai kerültek elő. A Gigantnak is becézett hatmotoros óriásból eddig szinte nem találtak részeket Magyarország területén, most egyszerre több mint 40 darab került elő, némelyik 3-4 méter hosszú.

1944. november 4. A 101/3. század egyik raja időjárás felderítésen és szabadvadászaton volt Budapest-Szolnok légterében, Bejczy József százados vezetésével. Szovjet páncélosokat vettek észre, amint a szántóföldeken próbálták álcázni magukat. A százados feléjük fordult és ekkor elkezdett lőni a szovjet légvédelem. A magyar vezérgép találatot kapott és Abonytól délre lapos szögben a földbe csapódott. Bejczy százados nem tudta elhagyni gépét, hősi repülőhalált halt. Helyi lakosok temették el gépének roncsai mellett. Holttestét 1990 után többször próbálták megtalálni, de csak 2005. október 28-án sikerült. Azonosítás után 2006. március 2-án temették el Körmenden.

S ha már a különleges esetekről beszélünk, előkerül Bejczy József százados története is. „Ennek a gépnek a megtalálása azért számított rendkívülinek, mert ez volt az első alkalom, hogy sikerült azonosítani egy addig eltűntnek nyilvánított pilótát. Aki ma már a családi sírban nyugszik” – mondja Károly, akiről azt is tudni kell, hogy több éve a Magyar Roncskutatók Egyesületének elnöke. Ez a szervezet fogja össze az országban tevékenykedő civil roncskutatók munkáját. A katonai és a civil roncskutatók közötti együttműködés azért is hasznos, mert ha a roncskutatásnak egy katonai szervezet a támogatója és végrehajtója, akkor a hatóságok is biztosak benne, hogy a törvényi előírásokat is be fogják tartani. Viszont egy civil szervezet például hivatalosan is be tud fogadni támogatást, ami sokszor nagy segítség lehet. Ez történt például a külföldi kutatások esetén is, így a kooperációnak csak előnye van…

„Ráadásul ezzel az együttműködéssel biztosított az a jogszabályi feltétel is, hogy a megtalált roncsok a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum tulajdonába kerüljenek, majd onnan egy közgyűjteménybe, általában a szolnoki RepTárba, ahol minden érdeklődő megnézheti őket” – mondja Magó Károly zászlós.

Mindehhez Polgár Balázs, a HM HIM gyűjteményvezetője csak annyit tesz hozzá, hogy mostanában egyre nagyobb figyelemnek és publicitásnak örvend a hadtörténeti régészet, amely Magyarországon először – a külföldi tendenciákhoz hasonlóan – civil szervezetek útján nyert teret, intézményi keretei pedig először a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeumban alakultak ki. A Magyar Roncskutató Egyesület jó példa lehet arra, hogy napjainkban egy civil szervezet, a jogi szabályzás előírásait megtartva – partnerintézményekkel együttműködve – milyen úton tud alapkutatásokon nyugvó roncskutatást folytatni. A roncskutatás ma nem lehet öncélú tevékenység, hiszen potenciálisan egy roncslelőhely egyben hadisír is lehet!