Egy minden magyar családot érintő tragédia emlékére

2009. január 31-én, szombat délelőtt fél tizenkettőkor két korhű Csepel 350-es típusú gépjármű gördült be Pilisszentlászló főterére. A téren már sok érdeklődő várta a Magyar Tartalékosok Országos Szövetsége által szervezett doni emléktúra résztvevőit. A túra parancsnoka, Jásdi Balázs hagyományőrző főhadnagy alig szállt ki a Csepel gépjármű fülkéjéből, azonnal jelentést tett az úton történtekről Kerekes Sándor nyugállományú ezredesnek, a rendezvény főszervezőjének. Eközben a többi baka, ismerve feladataikat, a térre érkezett gépkocsiról leakasztották a hatástalanított, 36M légvédelmi gépágyút és azt az ünnepség helyszínén próbálták elhelyezni. De az ide szóló harcparancs hiánya miatt nem tudták eldönteni, hogy merre is nézzen a gépágyú csöve. Ahogy a parancsnok befejezte a jelentését és a bakák megkapták a szükséges paramétereket, elkezdődhetett a légvédelmi gépágyú telepítése.

Közben megtudtuk, hogy ezen a rendezvényen képviseltetik magukat azok az országok, amelyek 1943-ban is ott voltak a Don-kanyarnál. Az emléktúrán 10-10 román és német, 3 olasz és 42 magyar katona vett részt. Ezt egészítette ki a Wysocki Lengyel légió, „Szeptember Katonája" raja, akik négyen, a háborúban is használt csata zászlóval voltak jelen. A rendezvényen részt vett még több veterán harcos is. Többek között Bolváry József huszár tiszt, aki az elmondása szerint, a II. világháborúban, az I. Magyar Huszárezredben szolgált. Ezt az ezredet Magyarország területén vetették be a szovjetek ellen, ő ezekben a harcokban sebesült meg és Prága alatt esett hadifogságba.

A Himnusz eléneklését követően az ünnepi beszédet Koncz János nyugállományú ezredes, a szentendrei tiszti klub igazgatója mondta. Beszédében hangsúlyozta, hogy mindig meg kell emlékezni azokról a hősökről, akik mostoha  körülmények között, hiányos felszereléssel harcoltak a hazájuktól kétezer kilométer távolságban. Ezek a katonák, bár helyzetük teljesen kilátástalan volt, tisztességgel helytálltak. Jó látni azt, hogy azoknak a nemzeteknek a katonái is itt vannak ma, akik a 2. Magyar Hadsereg katonáival együtt élték át azokat a szörnyű napokat. Ezen a csatatéren a magyar hadsereg vesztesége 148 ezer katona volt. Szinte nincs ma olyan család Magyarországon, melyet ne érintette volna a nemzeti tragédia. Végezetül elmondta: településük számára nagy megtiszteltetés, hogy egy ilyen rendezvénynek adhatnak otthont.

Irsay-Nagy Dénes hagyományőrző főhadnagy bemutatta azt az ima- és énekeskönyvet, amit a protestáns tábori püspökség közel száz éve adott ki, és amelyet a katonák a kilátástalannak tűnő helyzetükben sokat olvasgattak. Ilyen, sokat idézett vers lehetett a Haldokló imája, melyben a sebesült katona a végső elkeseredésében először a hozzátartozóit hívja segítségül, majd az Úristent. 1943-ban sokan mondhatták el ezt az imát ott, a Don-kanyarban. Kérte a településen élőket, hogy minden év január 12-én gyújtsanak egy gyertyát, a hősi halált halt katonák tiszteletére.

Az ünnepség végén a település polgármestere, valamint Koncz János megkoszorúzták az emlékművet és a katona hősök tiszteletére eldördült a sortűz, majd utoljára kürtön felharsant a Takarodó.

Veres Csaba vezénylő zászlós, aki egyben Jásdi Balázs főhadnagy helyettese a honvedelem.hu kérdésére elmondta: hetedik alkalommal vett részt az emléktúrán. A MATASZ budapesti Hagyományőrző Tagozatában jelenleg húszan vannak. Elmondta, hogy ma azoknak, akik a hagyományőrzőkhöz felvételre jelentkeznek, nagy elhivatottságra, kitartásra és jó fizikai állapotra van szükségük. Nagyon fontos az is, hogy a felvételre kerülő személyek ismerjék és fogadják el, a konzervatív értékeket, mert csak akkor tudják ezeket hitelesen megőrizni és továbbadni.

Nyári Tibor Esztergomból jött és ötvenévesen ment végig a túrán, de a csapatban itt van a fia is. A budapesti hagyományőrzőknél bejegyzett tagok és az ilyen rendezvényeken nagyon szeretik megélni a rég múlt magyar történelmét. Tegnap nehezebben tudták teljesíteni az előírt távolságot, mert nagyon sáros, agyagos terepen kellett menetelniük. Ma már a talaj köves volt, ezért könnyebb volt megtenni az előírt útvonalat.

Heiner Csaba tanuló megerősítette azt, hogy a terep viszonylag jó volt és a táv sem volt olyan hosszú. A mai napon megközelítőleg csak tíz kilométert gyalogoltak, tegnap viszont tizenöt kilométer volt a menetútvonal hossza. Talán egy kicsit a katonai felszerelések súlya miatt volt nehezebb teljesíteni a hosszabb távot. Egyébként nagyon érdekli a történelem és azt külön izgalmasnak tartja, hogy a II. világháború történéseit kicsiben megélheti. A dédapja is kint volt a Don kanyarban, az áttöréskor esett fogságba és 1948-ban jött haza Magyarországra.

A falu lakossága az ünnepséget követően vendégül látta a Doni Emléktúra résztvevőit. Az ünnepségen több mint fél órát mozdulatlanul álló katonáknak igen jól esett a forralt bor. Volt belőle bőven, mert a vendéglátók a bort egy egész üsttel és sok citromkarikával forralták fel.

A szlovák házban a sok kedves helybéli idős néni egytálétellel várta a fáradt katonákat. És a vélemények az asztalnál? „Na végre, egy finoman elkészített étel! Tudjátok, minél kisebb településre megyünk, annál inkább érezni a szeretetet. Ebből az ebédből is ezt lehet érezni." A reagálás. „Igen! Ez legalább, nem káposzta, vagy esetleg konzerv megmelegítve." De mi is volt ez a kiváló ebéd? Pörkölt, főtt burgonyával és savanyú uborkával, de hozzáértéssel és szívesen elkészítve. Az ételt láthatóan minősítette az, hogy a magyar és a külföldi bakák sorra kérték a laktanyákban szokásos repetát. Ennek csak egy feltétele volt, hogy új kanál már nincs a pörkölthöz, csak a régi.

Az ebéd végén az ebédeltetésben segédkező idős nénik bejöttek a
terembe, megálltak a külföldi katonák asztala előtt és szlovák
népdalokat kezdtek el énekelni. Először az ebédnél egyik felszolgáló nénike sem állhatta meg, hogy ne szóljon a katonákhoz. „Figyeltem ám magukat! Nagyon szépen énekeltek és meneteltek!" Talán ez a kedves mondat az, ami miatt a fiatalok vállalják a kemény kiképzést igénylő elfoglaltságot.