El-Alamein, a kezdetek vége

Észak-Afrikában szinte a II. világháború kitörése napjától zajlottak harcok igencsak váltakozó sikerrel. A brit haderővel az olaszok szálltak szembe, akik – Benito Mussolini terveinek megfelelően – a mediterrán gyarmatbirodalom kiépítésén fáradoztak. A brit haderő Egyiptom térségében annak ellenére súlyos csapást mért az olasz hadseregre, hogy azok az 1940-es évek elején számbeli fölényben voltak a térségben, hiszen hat hadosztály vette fel a küzdelmet kettővel szemben. Rodolfo Graziani tábornagy hiába volt tudatában annak, hogy haditechnikája elavult a britekével szemben, mégis csak megindult a sivatagban Egyiptom felé, igaz, egy olyan célpontot (Sidi el Barrani) jelölt ki, melyről biztos tudta, hogy a szövetséges erők nem igyekeznek majd megvédeni. Az angolok egyébként Mersa Matruhnál várták az olasz haderőt, ami csak nem érkezett meg. Így egy hónapos várakozás után megindították a Compass hadműveletet. Ennek keretében Richard O’Connor altábornagy két hadosztállyal, 36 ezer emberrel indult meg az olaszok ellen, mely haderő akkoriban 250 ezer főből és 350 harckocsiból állt. Rodolfo Graziani meglehetősen felkészületlenül állt a támadás elé, így két nap alatt öt hadosztályt vesztett és 28 ezer olasz katona került hadifogságba. Ezt már Adolf Hitler sem nézhette tétlenül.

Új vezérek

Ezt követően indult meg az első el-alameini csata. A brit. 8. hadsereg a már említett Mersa Matruhnál állította fel védelmi vonalait. Azonban az új parancsnok Claude Auchinleck tábornok arra a következtetésre jutott, hogy a város nehezen védhető, ezért a fő erőket egészen el-Alameinig vonta vissza. Ennek következtében Rommel győzedelmeskedni tudott, s számos hadifoglyot s ejtett. Azonban a harcokban kimerültek erői. Ennek ellenére újabb rohamot indított, ezúttal már el-Alamein ellen. 1942 júniusában azonban a szövetséges erők megállították a tengelyhatalmak erőit, ami részben annak volt köszönhető, hogy Rommel gyakorlatilag egyáltalán nem jutott utánpótláshoz. Mindeközben a brit erők élére új parancsnok érkezett, aki azonban röviddel kinevezése után repülőgép szerencsétlenségben elesett. Sir Winston Churchill ekkor nevezte ki a csapatok élére Bernard Montgomeryt, akinek érkezésével jelentős csapaterősítés is a térségbe indult. Ennek nagyságát jól jellemzik a következő számok: a nemzetközösség 20 ágyúhoz, 7800 járműhöz és 368 harckocsihoz jutott Angliából, míg az Amerikai Egyesült Államokból további közel 8000 jármű és 100 ezer tonnányi ellátmányhoz jutott. Erwin Rommel erőihez szintén érkezett erősítés, igaz az ekkora 520 körülire duzzadt harckocsizó alakulatok eszközeinek fele elavult volt, szemben a 915 brit tankkal.

Nyolc méteres rés

A végső ütközet el-Alameinért 1942. október 23-án indult meg. A csata közel kilencszáz szövetséges ágyú tüzével indult meg, melyek a mintegy 60 kilométer hosszan húzódó teljes frontvonalat lőtték. A zárótüzet követően indult meg a gyalogos roham. A brit katonák szerencséje az volt, hogy az elaknásított területeken főként harckocsi elleni eszközök voltak, így azok nem robbantak fel. Az utászok mindeközben egy folyosót nyitottak a tankok számára, mely csupán nyolc méter széles volt. A kitörés következő fázisában indult meg félezer harckocsi az ellenséges vonalak felé. Két óra múltán azonban az előrenyomulás elakadt, s mire a nap felkelt a brit harckocsik szinte libasorban álltak az ellenséges vonalak előtt. Szerencséjükre a következő zárótűz elvágta Rommel telefonösszeköttetését. Miközben a páncélosok nem tudtak a harcokba avatkozni, a gyalogság elérte célját, a szövetséges légierő és a tüzérség támogatása mellett. Előbbi intenzitására jellemző, hogy néhány óra alatt ezer bevetést hajtottak végre. A támadás megindítása után másfél nappal sikerült az aknamezőn átkelniük, azonban olasz és német tankok támadták meg őket. Az ütközetben száz harckocsi vett részt, s bár a veszteségek jelentősek voltak, egyik fél sem tudott területet nyerni.

A csata harmadik napján a brit gyalogság újabb rohamra indult, ám ennek csúfos eredménye lett: félezer katonájuk esett el. Rommel október 26-án lendült északon ellentámadásba, azonban a szövetséges légerő folyamatosan bombázta a tengelyhatalmak erőit, melyek helyzetét az is nehezítette, hogy a királyi légierő megsemmisítette azt a tankert, ami benzint hozott a németeknek. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy Rommel a továbbiakban nem jutott üzemanyaghoz. Október 27-én újabb 40 német és olasz tank lendült támadásba, ám mindössze négy páncéltörő ágyú 37-et megsemmisített közülük. A szerencse ismét a védők mellé állt, hiszen, amikor már csupán kilenc lőszerük maradt, a németek lefújták a támadást. A folyamatos harcok során a brit hadifölény egyre egyértelműbb lett: a támadás hatodik napján 800 brit tank nézett farkasszemet 340 ellenséges harckocsival. Rommel újabb tankhajót vesztett. Ennek hírére a tábornok azt mondta: “Már nincs elegendő üzemanyagunk a visszavonuláshoz. Egy lehetőségünk van, harcolni a végsőkig, itt, el-Alameinnél.". Montgomery is érezte, hogy közel a végső ütközet, s alapos előkészítés után megindította a Supercharge hadműveletet.

Egyiket a másik után

November 2-án hét órás bombázás vezette fel az áttörést, majd ezt követően pergőtüzet zúdítottak a német állásokra. Az újabb akció ezúttal is a gyalogság rohamával indult meg, ám ezúttal sem sikerült időben megtisztítani az elaknásított területet. A kimerült nemzetközösségi erők ismét nem panaszkodhattak: hiába voltak végletekig kimerülve: az ellenség ugyanilyen fáradt volt, s így nem volt ereje ellentámadásra. Este nyolckor erőltetett menetben indultak meg a brit harckocsik, ám a támadásba dobott 130 tankból csak kilencvennégy érte el a kijelölt zónát. Az áttörést így is el kellett fél órával halasztani: verőfényes nappal kezdődött meg a roham. Ennek megfelelően a tengelyhatalmak erői a 94 brit harckocsiból hetvenet kilőttek. A maradék 24 azonban így is fényes győzelmet aratott. Hiába volt azonban az önfeláldozás: a megnyitott rés nem volt elég széles egy átogó csapáshoz. Így Rommel odavezényelte megmaradt tankjait. A csatában újabb száz tankot veszítettek a harcoló felek: Rommelnek eddigre már csak 30 bevethető tankja maradt a résnél. Ennek ellenére hősiesen küzdött, ám november 4-re a németek helyzete tarthatatlanná vált.

Egész egységek semmisültek meg, így például a végső csapásban semmisült meg Von Thoma parancsnoksága alatt álló mind a 45 harckocsi. Rommel mindezek után – megszegve Adolf Hitler parancsát – a visszavonulás mellett döntött. A tengelyhatalmak csapataira totális vereséget mértek a nemzetközösség erői. A német katonák 30 százaléka, mintegy 37 ezer fő veszett oda. Még nagyobb gondot jelentett, hogy a legütőképesebb egységek pusztultak el: a rettegett három páncéloshadosztályból csupán 5000 ember és 20 tank maradt. A britek vesztesége ezzel szemben csupán tíz százalékos volt, ráadásul a kilőtt harckocsik nagy részét a későbbiekben meg lehetett javítani, hogy újra csatába küldjék.

Az Észak-Afrikában zajló harcok jelentőségét jól mutatja Churchill két gondolata. A brit miniszterelnök a csata után úgy értékelte a történteket, hogy “szinte azt mondhatjuk, el-Alamein előtt soha nem győztünk, el-Alamein után soha nem szenvedtünk vereséget.". Míg korábban úgy vélekedett, hogy “Ez még nem a háború vége, még csak nem is a vég kezdete. De talán a kezdeteknek már a vége".