És egy dal vitt végig a csendes utcákon...

Kilenc hónap háború

Szöveg: Révész Béla | 2021. július 4. 11:18

Végre kaptunk egy sztorit, ami egy háborúból hazatérő magyar történetét meséli el. Csuja László rendező dokufilmje hiánypótló lenne, ha több ideje lett volna, plusz ha megfelelő embert választott volna szereplőnek.

Néhány hete írtam a Father Soldier Son című netflixes dokufilmről, amely egy sebesült veterán egészen elképesztő történetét kíséri végig tíz éven keresztül. A Kilenc hónap háború kissé közelebb próbálja hozni földrajzilag ugyanazt a sztorit.

Jani, a kárpátaljai fiatal az orosz-ukrán konfliktus kitörésekor nem próbál elmenekülni, inkább szépen felveszi az ukrán uniformist, hogy megvédje a földet, ahol született. A film az indulástól a megérkezés utáni hetekig követi figyelemmel hősünk sorsát, elég hiábavaló módon. Jani Beregszászról indul a frontvonalba, hátrahagyva anyját és szerelmét, akinek kezét indulás előtt meg is kéri. (Emberien suta jelenet, a lánykérés az őt búcsúztató buli közepén történik, ám a lányon és rajta kívül senki nem hallja.) Harcos motivációja nem igazán derül ki, ő sem nagyon tudja megmagyarázni, talán nem is a háború izgatja, inkább a kitörési lehetőség a szürkeségből, a mindennapok egyhangú unalmából. Mondhatnánk, saját magát keresi a harcokban, de ez egyfelől semmivel nincs megerősítve, másfelől Jani sem tudja megfogalmazni. Mindenesetre elindul, szembenézni valamivel, amiről fogalma sincs, legyőzni valamit, amit nem ismer. Ha ez a valami önmaga, akkor helyben is vagyunk, ebben a formában egy pokoli jó történetet kaphatnánk, amit a dokufilm műfaja önmagában megrázóvá tehetne, de erre sajnos esély sincs.

A sztorit a szülőházban és környékén rendes kamerán át látjuk, onnantól azonban, hogy Jani útnak indul, az ő telefonos videóüzenetein keresztül veszünk részt az eseményekben. Ez óriási ötlet, ám mindkét technikai kivitelezés esetében van egy óriási bökkenő. A narratívából teljesen kimarad az, ami miatt ez a fiatal srác szerethető vagy éppen ellenszenves lehetne: az érzelmek. A stáb szépen bemutatja az otthon maradt anya és jegyes mindennapi aggódását, félelmét, de ez önmagában klisésen kevés ahhoz, hogy nézőként megérintsen bennünket. Mi éppen Jani lelki változásaira, mentális fejlődésére-hanyatlására lennénk kíváncsiak, de ebből gyakorlatilag semmit nem kapunk. Miért? Mert Jani beleegyezett a forgatásba, abba, hogy életének kilenc hónapját mindenki megismerje, de végig magába zár minden érzelmet, mintha az emocionális viharok küszöbén józanul emlékeztetné magát: ezt bizony sokan fogják látni. Amikor szabadságra hazajön (és amikor már mindent elkövet, hogy ne kelljen visszamennie), egy veszekedés alatt odafordul az operatőrhöz, és sisteregve annyit mond: „Kapcsold ki, mert mindjárt szétb...om!”. Egy másik jelenetben, a fronton a telefonba nézve azt kezdi el mesélni, hogyan halt meg egy bajtársa éppen mellette. de csak a történet elejéig jut, mert abban a pillanatban, hogy előtörnének érzelmei, kikapcsolja a felvételt.

Így azonban nagyon nehéz történetet mesélni. Ha a dokufilm főszereplőjét mindig csak 2D-ben látjuk, fejlődéstörténet és érzelmi reakciók nélkül, akkor az alkotás az unalomba szürkül. Sajnos a Kilenc hónap háborúval is ez történik. Mert a háború nyomait nem igazán látjuk. A történet lapossága megengedi, hogy elspoilerezzem a végét: semmi nem történik. Jani visszatér Beregszászra, ahol anyja mellett segédkezik egy boltban. A zárkózottság miatt még az sem válik világossá, hogy a két szerelmes útja hogyan folytatódik. Vannak üzenetek, amikor a fiú csak az anyját emlegeti, néha pedig csak céltalanul bóklászik, miközben semmi információnk sincs Zsaniról, akinek a film elején megkérte a kezét.

A téma lezárása akár katartikus is lehetne, hiszen egy emberi drámát láthatnánk, ám a főszereplő makacs elutasítása miatt csak egy nagyon lapos és visszafogott történet végére teszünk halvány pontot. A stábra nem lehet panasz, szándékuk és erőfeszítésük teljesen mérhető. Nem rajtuk múlt, hogy a film nem egészen üti meg a tőle elvárható mércét.

Szólnom kell egy mondatot a hangminőségről: kénytelen voltam bekapcsolni a magyar feliratot egy magyarul beszélő filmnél. Az ukrán akcentus és a szavak használata alapból odafigyelést kíván, de a hangminőség annyira rossz, hogy csak motyogás hallatszik a főhős szájából, pedig nem hátrány, ha értjük, mit mond. Kár érte, dokumentumfilmet óriási hiba ennyire gyenge minőségben megszólaltatni, hát még úgy, hogy a film alapból sem a legacélosabb alkotás.

A Kilenc hónap háború nyilván nyomába sem ér egy Father Soldier Son szintű dokunak. Mégis ajánlom, hiszen nekünk, magyaroknak igenis sokat mondhat. Egy kicsit bepillanthatunk egy háború kulisszái mögé „hazai” szemmel. Még akkor is, ha az nem a mi háborúnk. Maradjon így.