Extrém hideg, mocsarak és rénszarvasok

Mikor kezdett el foglalkozni a SERE kiképzési rendszerrel?

2019 novemberében jött először Magyarországra a Norvég Királyi Légierő mobil kiképzőcsoportja, hogy tartson egy SERE „C” Instruktori tanfolyamot, illetve ez magába foglalt egy Bravo szintű fogságból való szabadulásra fókuszáló (Conduct After Capture - CAC) tanfolyamot is. Ezen csak heten vettünk részt, egy hét elméleti oktatás után Újdörögdön két hetet töltöttünk túléléssel, az ellenség elkerülésével, valamint meneküléssel. Túl sok részletet nem mondhatok el, hiszen minden SERE kiképzésnél a bizonytalanság érzése az egyik legfontosabb faktor. Ezt követte az a finnországi képzés, amelyet egyedüliként teljesített a Magyar Honvédségből.

Ez hogyan épült fel?

Alapvetően két részből állt, egy nyáriból és egy téliből. A nyárinak az elméleti része két-három nap volt, utána egyből mentünk terepre. A két hét alatt menedéképítési, tűzgyújtási, víztisztítási és élelemszerzési technikákat sajátítottunk el. Az oktatás más-más foglalkozási pontokon folyt és ezek között egyedül kellett elnavigálnunk. Ehhez csak egy iránytűt és egy 1:250000 méretarányú textilalapú térképet kaptunk, amin egész Észak-Finnország rajta volt. A terep nagyon más ott, tele van mocsaras, lápos területtel, mindenütt erdő és rénszarvasok. A két hét alatt egyetlen emberrel sem találkoztam. Furcsa érzés, nagy lelki erő kell hozzá! Hetekig egyedül vagy, teljesen magadra utalva, és nem tudsz senkihez szólni. Mindeközben nagyon keveset ettünk: egy napra körülbelül ötszáz kalória jutott. Így kellett nagyjából harminc kilométert megtenni minden nap…

Közben menekülni is kellett?

Így van! Finnországban még létezik a sorkatonaság intézménye, úgyhogy meg tudták oldani, hogy legyen egy száz fős ellenerő század. Egyszer véletlen ráfutottam egy táborukra, hajnali kettő körül lehetett, akkor már másfél napja mentem folyamatosan, alvás nélkül. Lelapultam egy kocsi kereke mellé, éreztem, hogy a torkomban dobog a szívem, ahogy elment mellettem két járőr is. Szerencsére jól jöttem ki a szituációból és azt is megtanultam, hogy muszáj pihenni, mert csak úgy lehet átgondolt, jó döntéseket hozni. Mind fizikailag, mind mentálisan eléggé megterhelő lehetett ez az időszak.

Milyen előzetes követelményei voltak a részvételnek?

Rajtam kívül mindenki – három észt és négy finn kolléga – a különleges erőktől érkezett. Nagyon komoly fizikai követelmények voltak. Megérkezésünk után, a tanfolyam előtt hét kilométert kellett futnunk egy húsz kilogrammos hátizsákkal, maximum negyvenöt perc alatt. Akinek ez nem sikerült, az el sem kezdhette a kiképzést. Emellett nyilván szükség volt viszonylag magas szintű angol tudásra és a SERE Bravo szintű képesítésre is. A kiképzés téli részén való részvételhez pedig mindenképp sikeresen teljesíteni kellett előtte a nyárit.

Ez miben volt más, mint a nyári?

A finn hadseregben rendszeresített katonai sífutólécekkel kellett közlekednünk végig. A talajtól másfél-két méteres hóréteg választott el minket és menedéképítéskor mindig le kellett addig ásnunk. A hideghez három nap után adaptálódik az ember szervezete, hiába fagyott el teljesen az arcunk, nem éreztük már, hogy fázunk, pedig a legalacsonyabb hőmérséklet -31,5 Celsius-fok volt az egyik éjszakán, hálózsákunk pedig nem volt. Közben a felszerelésünkre nagyon kellett vigyázni, mert semmit nem pótoltak, ha esetleg elvesztettük, ezért a nyári tanfolyamból tanulva én mindent magamhoz kötöttem. Egyedül a baltámat nem, de azt el is hagytam az első éjszakán, utána csak a saját készítésű fűrészemet tudtam használni. A végén a vizsgák egyike az úgynevezett Ultimate Survivor Test volt, amikor teljes felszereléssel, sílécekkel együtt el kellett merülnünk egy tóban, majd huszonnégy óránk volt arra, hogy tüzet gyújtva felmelegítsük magunkat és megszárítsuk a ruhánkat.

A finn képzésen való részvételből fakad a tűzgyújtási specializációja, ami itthon, kiképzőként az elsődlegesen oktatott területe?

Valóban központi szerepet játszott a kiképzés alatt a tűz és a vizes ruhák megszárítása is – értelemszerűen megfelelő felmelegedés miatt. Itthon igyekeztük aszerint leosztani az oktatott területeket, hogy ki miben a legjobb. Én a tűzgyújtást érzem leginkább magaménak, szabadidőmben is foglalkozom vele, így a legtöbb kiképzésen ennek az oroszlánrészét én oktatom, mindig az adott szinthez igazítva. Alpha szinten alapvetően vattával, gyufával és öngyújtóval kell tüzet gyújtani, Bravo szinten jön be a szikravető, illetve a Charlie szintű tanfolyamon már tüzes íjfúrással is foglalkozunk. Ilyenkor a súrlódás segítségével gyújtunk tüzet: készítünk egy íjat, aminek az idegét egy fán keresztülrakjuk, majd ennek előre-hátra mozgatásával keletkezik egy nagyon finom parázs, amit valamilyen puha anyagba például madárfészekbe vagy összedörzsölt fűbe kell belehelyezni. Ez nagyon sok előkészületet igényel, hiszen rendkívül fontos a megfelelő faanyagok kiválasztása, illetve rengeteg gyakorlás szükséges ahhoz, hogy az ember megtanulja beosztani az energiáját.

Részt vett a Hunor-program űrhajósjelöltjeinek a túlélésre való felkészítésében is. Ennek mi volt a fókusza, kellet-e bármit a szokásostól eltérően oktatni?

Alapvetően arra irányult a kiképzés, hogyha az űrhajós kapszulája nem a tervezett pontra érkezne vissza, képes legyen túlélni, amíg a kutató-mentő csapatok megtalálják. Éppen ezért már a kiképzés felépítése is más volt, hiszen nekik elsősorban a túlélésre, illetve valamelyest a kiemelésre volt csak szükségük, az ellenség elkerülésére, illetve az ellenállásra nem. Oktatóként is teljesen máshogy kellett gondolkodnunk, hiszen míg egy katonának ellenséges területen az a feladata, hogy álcázza magát, az űrhajósoknál éppen az a cél, hogy láthatók legyenek és felhívják magukra a figyelmet.