„Ez a három nap felejthetetlen volt!"

Csenge a napokban az alábbi élménybeszámolót osztotta meg saját közösségi oldalán, melyet az esemény szervezésében szerepet vállaló Kratochvil Károly Honvéd Középiskola és Kollégium is megosztott közösségi felületén:

„Hát, hol is kezdjem...

Ez a három nap felejthetetlen volt. Külsősként részt vehettem a XXIII. Doni Hősök Emlékmeneten, melyet a Don-kanyarban vívott harcok és a II. világháború túlélői és áldozatainak tiszteletére rendeztek meg. A doni katasztrófa a magyar hadtörténelem egyik legsúlyosabb veresége. A Don folyó 208 kilométeres partszakaszát védő, több mint 200 ezer fős 2. Magyar Hadsereg, mintegy 125-130 ezer katonája és munkaszolgálatosa esett el, került fogságba vagy fagyott meg a doni harcokban 1943. január 12-én, dacolva a mínusz 35 fokos hideggel és a szovjet csapatok támadásával.

Ezen a három napon megtettük a Debrecen - Hajdúhadház - Hajdúböszörmény - Hajdúdorog - Hajdúnánás távolságot. 80 ember indult útnak a 80. évforduló alkalmából. Köztük voltak hagyományörzők, akik a múltat, hivatásos katonák, akik a jelent és a Kratochvil Károly Honvéd Középiskola diákjai, akik a jövőt képviselték. Ebben az évben Romániából öten vettek részt az emlékmeneten.

Nagy izgalommal kezdődött az első nap, mivel senkit sem ismertem személyesen, de ez nem okozott gondot a beilleszkedésben. Mind a katonák, mind a növendékek nyitottak voltak és sokat kérdeztek, főleg afelől, hogy miért és hogy-hogy jöttem.

Az biztos, hogy semelyik nap sem unatkoztam és nem éreztem egyedül magam. A katonák mindig odafigyeltek arra, hogy a mennyire vagyunk fáradtak. Voltak megállók, ahol kaptunk forró teát, és volt időnk enni és ismerkedni a többiekkel. Az egész menet alatt biztosítottak egy „bibiskocsit”, hogy ha valaki rosszul lenne, kitörné a cipő a lábát, vagy csak szimplán elfáradna. Ebben a mentőskocsiban utolsó nap még én is utaztam egy keveset, hála az aszfalton sétálásnak, amit a térdem nem díjazott.

Minden városban megemlékeztünk a helyi lakossággal, és az önkormányzatok biztosítottak nekünk ebédet vagy vacsorát. De az igazán leírhatatlan élmény az volt, ahogy végig meneteltünk a városokon, az emberek, bármerre is jártunk, megálltak és nézték, sőt néha még futottak is a nótázó menet után. Nagyon büszke voltam és vagyok, amikor erre visszagondolok.

Sokan mondták, hogy nem merték volna bevállalni a helyemben ezt a kb. 70 km-t, de nem bántam meg. Egy olyan összetartó és együttérző közösség tagja lehettem, amit sohasem fogok elfelejteni. Nekem is rengeteg támogatást adtak a katonák és a növendékek, és életre szóló barátságokat kötöttem.

Őszintén, arra számítottam, hogy látni és érezni fogom, a katonák és a diákok közti különbséget, de ez nem így volt, minden étkezésnél és megállónál együtt ehettünk és pihenhettünk, és így sokkal inkább láttam egy kétoldalú tiszteletteljes kapcsolatot.

Összefoglalva nagyon jó volt, elfáradtam, de biztos, hogy jövőre is jönni fogok! (Ha az egyetemi vizsgáim is engedik.) Nagyon köszönöm, hogy részt vehettem az emlékmeneten, és hogy bepillantást nyerhettem a katonák és a diákok összetartó, bajtársias életébe” – írta az érettségi előtt álló diáklány.

(A doni emlékmenetről online szerkesztőségünk saját beszámolóját itt tekinthetik meg.)