Fényes győzelmet aratott a honvédsereg Pákozdnál

A magyar függetlenségi törekvéseket a kezdetektől fogva gyanakodva szemlélő horvátok hadereje Joszif Jellasics bán vezetésével 1848. szeptember 11-én indított hadjáratot a forradalmi Magyarország ellen. Jellasicsot a nyár folyamán  – jelentős mértékben Batthyány Lajos miniszterelnök nyomására – eltávolították posztjáról, ám V. Ferdinánd szeptember 4-én Buda beleegyezése nélkül visszahelyezte pozíciójába, ezzel is jelezve, hogy nem tekinti tárgyalópartnernek a független magyar kormányt. Jellasics erői a Habsburg udvar támogatása mellett lépték át a Dráva vonalát, és azzal együtt a magyar határt, majd megindultak a főváros ellen. A bán gyorsan egyértelművé tette, hogy hadjáratának célja a forradalom leverése, és mindezt a Habsburgok teljes támogatása mellett kívánja elérni. Batthyány ezt követően lemondott posztjáról, és népfelkelést hirdetett a Dunántúlon.
Mivel Magyarország a március 15-ei forradalom kitörésekor nem rendelkezett önálló fegyveres testülettel, a védelem kérdése kényes pontnak bizonyult: az év szeptember 21-jén létrejött a Honvédelmi Bizottmány, hogy segítse a független, felelős magyar kormányt a területi integritásért vívott küzdelemben, és ezzel egyetemben védje meg az országot az idegen fegyveres erőkkel szemben. E testület tagjaként indult országos toborzókörútra Kossuth Lajos a Bizottmány megalakulását követő napokban: már első, Cegléden megtartott beszédjének hatására 2-3 ezer önkéntes csatlakozott a magyar haderőhöz.

A magyar hadsereg eleinte kerülte az összeütközést Jellasics főerejével: a mintegy 27 ezer katona egészen Pákozd és Sukoró térségéig vonult vissza, ahol végül az Országgyűlés küldöttsége is megtartotta sorsdöntő tanácskozását a katonai vezetőkkel. A sukorói református templomban megrendezett találkozón a Batthyány Lajos vezette testület szeptember 28-án felszólította Móga János altábornagyot (a képen), hogy ütközzön meg Jellasics közel 50 ezer fős seregével. Móga nem kívánt kezdeményezni, de egy nappal később a császári sereg rohamot indított a honvédsereg ellen, hogy felőrölje annak jobbszárnyát. A Johann Kempen báró vezette császári erők kiszorították Pátkáról Guyon Richard nemzetőrjeit, a jobbszárny ellen indított roham azonban nem bizonyult sikeresnek. Kempen többször kudarcba fulladt próbálkozást követően meg akarta kerülni a jobbszárnyat, ám a Lovasberényre vezető úton megvívott ütközet ismét magyar győzelmet hozott.

Ezt követően Jellasics taktikát változtatott: dél körül a frontvonal középső részén, illetve a balszárnyon indított rohamokat a honvédsereg ellen, mely azonban a vártnál jóval hevesebb tűzzel, halálos pontossággal válaszolt a támadásokra a rendelkezésre álló 82 ágyúval. Jellasics még délutánig lövette a magyar erőket, de 15 órától megkezdte a visszavonulást, ekkorra ugyanis be kellett látnia, hogy vereséget szenvedett. A magyar fősereg ezt követően Martonvásárra vonult vissza, Móga pedig három hónapra fegyverszünetet kötött a bánnal. Ez egyelőre még nem jelentette az összes szál elvarrását, hiszen Jellasics tartalékereje még hátra volt. A Carl Roth vezette, mintegy 10 ezer főt számláló sereg az eredeti tervek szerint már a pákozdi csata előtt egyesült volna a főerővel, ám erre végül nem került sor, és a két seregnek később sem sikerült találkoznia: Jellasics rohamtempót diktálva távozott az országból, Roth pedig magyar harapófogóba került Ozoránál október 6-án, mindenféle elvonulási lehetőségtől megfosztva: az egyik oldalról 15 ezer népfelkelő és nemzetőr, a másik oldalról Görgey Artúr és Perczel Mór erői vették körbe őket. A demoralizált császáriak végül gyakorlatilag harc nélkül adták meg magukat.

 

Ami magát a pákozdi csatát illeti, talán sokakat meglep, de maga a harc nem járt igazán magas számú emberáldozattal. Magyar oldalról heten vesztették életüket és 38-an sebesültek meg. Ebben persze nagy szerepe volt annak, hogy az ütközet elsősorban tüzérségi szinten folyt, átfogó gyalogsági rohamra vagy kiterjedtebb kézitusára pedig tulajdonképpen nem is került sor. Kevésbé egyértelmű, milyen véráldozattal járt a csata Jellasics oldalán: maga Móga János száz főre becsülte a bán seregeinek emberveszteségét, Jellasics azonban több mint négyszáz további sérültet hagyott hátra a székesfehérvári hadikórházban, ami arra utal, hogy talán halálos áldozat is több esett száznál. A pákozdi csata egyik érdekessége emellett az volt, hogy mindkét oldalt császári és királyi tisztek vezényelték. A legfelsőbb császári hadvezetés a szabadságharc ezen kezdeti időszakában még nem adott ki egyértelmű parancsokat, megosztva ezzel a császári hadsereget is. Ezáltal minden katona saját lelkiismerete szerint értelmezhette az uralkodóra és az alkotmányra tett esküjét: vagyis mindkét félen császári és királyi csapatok álltak, mindannyian meggyőződve arról, hogy a parancsok szellemében tevékenykednek.

Pákozd tehát méreteit vagy a veszteségeket tekintve semmiképpen sem tartozott a szabadságharc nagy csatái közé, katonapolitikai szempontból azonban felbecsülhetetlen jelentőséggel bírt: bebizonyosodott, hogy a néhány hónap alatt különböző elemekből összeállított magyar honvédsereg ütőképes, mely képes lehet megvédeni a forradalom ügyét, vívmányait és az ország szabadságát. A császári és királyi hadsereg magyar alakulataiból, a toborzott honvédzászlóaljakból és önkéntesekből létrehozott erő sikeresen vizsgázott a Fejér megyei településnél, és ezáltal a magyar történelem egyik fényes győzelmét aratta.