Norvég-dán-német vállalkozásban debütált 2008-ban a film, amely a norvégok egyik kivételes egyéniségének, a második világháborús megszállás alatt kultikussá vált Max Manus figurájának állít emléket. Tablónak szép munka, de nem biztos, hogy csupán ennyi volt a cél…
Max Manus neve nálunk talán nem sokaknak mond valamit, Norvégiában annál inkább. A második világháború ikonikus ellenállójáról készített mozi ottani viszonyok szerint rekordköltségvetésből készült, és el kell ismerni, ahol a látvány dominál, ott látszik is, hová csorgott az összeg. Különösen üdítő, hogy a rendezők, Joachim Ronning és Espen Sandberg nem klasszikus életrajzi filmet forgattak, inkább Manus történetét ágyazták be egy szabotázsokkal teletűzdelt akció-kémdrámába. A népmesei motívumok ezáltal ugyan felerősödnek a történetben, ezt azonban kiválóan egyensúlyozzák a főhős érzelmi ingadozásainak ábrázolásával. Legalábbis majdnem.
A film leggyengébb láncszeme ugyanis a forgatókönyv. Thomas Nordseth-Tiller érezhetően sokat akart markolni, de a játékidő határokat szabott a fantáziának. Célja az lehetett, hogy Max Manus életének háborús időszakából minél több részletet villantson fel, ezzel emelve a karakter fényét és szerethetőségét, de a nyögvenyelősen összetákolt képet látva inkább hiányt érezhetünk, semmint teljességet. Ott van mindjárt a szerelmi szál. A csinos hölgy férjjel és gyerekkel rendelkezik, ez természetesen nem gátolja meg abban, hogy Manus mellett lelje meg a lelki-testi békét, bármennyire is háborús románcról beszélünk. Aztán, amikor vége mindennek, mégis a családját választja, hogy két jelenettel odébb újra hősünk fejét puszilgassa. Ezzel nincs semmi baj, de menet közben semmit nem tudunk meg a hölgy motivációiról, túl azon az egyszerű tényen, hogy büszke honleány, aki gyűlöli a megszállókat.
Hasonló a helyzet a történet elvileg legellenszenvesebb karakterével, a náci nyomozótiszttel, Siegfried Fehmerrel, aki azért jelenik meg, hogy kiderítse, ki áll a szabotázsakciók mögött, s ha már tudja, kapja is el. A filmben gyakorlatilag semmit nem látunk a nyomozásból, ellenben sokat megtudunk a német tiszt ivási, cigarettázási és nőzési szokásairól. Hogy aztán a végén odavesse beosztottjának: szedjék össze a gyanús alakokat – és mit ad az ég, éppen azokat szedik össze, akikre a történet eleje óta vadászik. Itt azért felnyög a jóérzésű néző, hogy ez a pasas mégis minek húzta az időt, ha ennyire egyszerű volt a megoldás…
Ide sorolhatnám a szabotázsakciók kivitelezését is. Manus és társai hajókat robbantgattak fel a kikötőben, a forgatókönyv azonban mindezt gyerekjátékként állítja be. Hibába őrzi a fedélzetet és a kikötőt több száz német katona, öt-hat ellenálló lazán elhelyezi a detonátorokat a hajók oldalán, aztán elegánsan lelépnek. Nem látjuk soha a tervezést, mindig csak a kivitelezést, plusz a német megszállók ostobaságát és vakságát. Ami azért nyilván nem volt akkoriban ennyire egyszínű. És lehetne sorolni még, a forgatókönyv hemzseg az elvarratlan szálaktól, a felvillantott, de semmilyen módon ki nem aknázott elemektől.
Mivel tudja ellensúlyozni a logikai hanyagságot a szkript? Azzal, hogy Max Manus jellemfejlődését állítja középpontba. Azt viszont nem aprózza el. A pár év alatt legendává váló Manus ugyanis nagyon hamar szembesül azzal a ténnyel, hogy státusza a vezérszereppel is párosul. Ez pedig azt jelenti, hogy a halálba küldi az embereit, akik egyébként a barátai is. Manus igazi tragédiája éppen a legendává válásával párhuzamosan bomlik ki előttünk: minél nagyobb sikereket ér el a németek ellen, annál több barátját veszíti el. A film végére – bármennyire ott az utolsó kockában a happy end ígérete – egy ronccsá vált, alkoholista, illúzióit vesztett embert látunk, akinek se munkája, se iskolája, se jövője, és aki már csak arra vár, hogy egyszer valaki őt mentse meg. A mozi ezt a vonalat gyönyörűen és szájbarágás nélkül viszi végig, érezhető, hogy az alkotók erre az alapra építették fel az egész filmet – más kérdés, hogy az egyébként jó színész Aksel Hennie-n időnként alaposan kifog a szerep, és pár jelenetben a húszforintos nézéseken kívül másra nem nagyon futja tőle.
A hős kultuszát egyébként ügyesen alapozzák meg: a folyton visszatérő első jelenetben rögtön megismerjük Manust, aki Finnországban henteli az ellent, tisztázva, hogy amit utána láthatunk tőle, az teljesen hiteles. A félénk arc egy igazi harcost takar, aki – tromfolva a magyarok hátranyilazós technikáját – egy biciklin száguldva a hóna alatt tüzel hátrafelé, rögtön le is terítve az őt üldöző motoros nácikat. (John Wick is így csinálta volna, bár ezt a látványt nyugodtan kihagyhatták volna a filmből, anélkül is hihető a norvég pasas tökössége.) A sztori felépítése, a mellékszereplők kidolgozatlansága, a már-már felejthető statisztahad mind azon dolgozik, hogy Manus karakterének méltó emléket állítson, afféle norvég Braveheart-átdolgozást tárva elénk, csak éppen igazi katarzis nélkül. Bár az utolsó jelenet valóban egy új kezdet ígéretét mutatja, a sok üresjárat és a kidolgozatlanság ellenére is majdnem kétórás játékidő miatt nem oldja fel azt az unalmat, amit addig okozott.
A Max Manus nézhető, de átlagos háborús film. Ha a forgatókönyv feszesebb, kidolgozottabb, ha nem akarnak belezsúfolni ennyi mindent, akár kiválónak is nevezhetnénk. Feszültsége inkább azoknak a jeleneteknek van, amikor nem is történik akció – ebben a skandinávok jók, sokkal jobbak, mint Hollywood –, de ez kevés ahhoz, hogy elvigye a hátán a filmet. Az embernek valóban az az érzése, hogy a készítők túl sok mindent akartak, emiatt alig tudtak valamit ténylegesen megmutatni. Mindenesetre a film elérte a célját: méltó mementója egy kivételes embernek, aki a megingás legkisebb jele nélkül küzdött a hazájáért, még ha érzelmileg pokoli árat is fizetett érte. Takaros és korrekt munka. De – ahogyan sokan megfogalmazták már – a jó szándék még kevés a jó filmhez.
Max Manus
(2008)
Rendező: Espen Sandberg, Joachim Ronning
Forgatókönyvíró: Thomas Nordseth-Tiller
Zeneszerző: Trond Bjerknes
Operatőr: Geir Hartly Andreassen
Vágó: Anders Refn
Szereplők: Aksel Hennie, Agnes Kittelsen, Ken Duken, Nicolai Cleve Broch
Filmpremier: 2008. december 19. (Norvégia)
Magyarországi bemutató: 2009. december 3.
