Így élték meg a katonák a Nagy Háború végét

Harold J. Higginbottom őrmester, Tom Jabine alhadnagy és Amos Fries dandártábornok az Egyesült Államok hadseregének Vegyi Hadviselés Szolgálata – a Vegyi Hadtest (Chemical Corps) elődjének katonái voltak. Az időpont egy volt, ők azonban mindhárman másként élték meg a háború utolsó perceit.

Harold J. Higginbottom őrmester szakaszával november 8-án az Argonne-erdőbe tartott. Akkor már kezdett sötétedni, az ágak pedig olykor az arcukba csaptak, miközben igyekeztek áthaladni az aljnövényzeten, súlyos málháik terhe alatt. Az eső eleredt, ösvény és út pedig nem mutatta számukra az irányt. Egyedül egy iránytűre támaszkodhattak a sötétben. A frontra ekkor már megérkeztek a suttogva továbbadott hírek, melyek fegyverszünetről árulkodtak. Naplójában az őrmester úgy fogalmazott: „volt ma egy mendemonda, hogy kimondták a békét”. Ő azonban akkor még nem tapasztalta ennek jeleit. A „B” századnak továbbra is szolgálnia kellett. A következő támadásukat a Maas folyó partjának egyik, takarás nélküli szakaszára tervezték. A folyó túloldalán a visszahúzódó német csapatok tartózkodtak. Egy ideig teherautókon haladtak, de az út következő szakaszában tüzérségi lövedékek hullottak, ezért gyalog indultak tovább az erdőben. A természettel küzdve átgázoltak patakokon, lekúsztak dombokon. Páran folyamatosan kérdezgették hadnagyuktól, hogy merre tartanak. Az egyik katonát esései után bajtársainak kellett felsegíteni. Mikor találtak egy utat, térdig érő sár fogadta őket. Úgy látszott, a fellőtt német jelzőfények épp felettük szállnak. Elgondolkodtak, nem tévedtek-e ellenséges területre, holott tudták: a folyó elválasztja őket a németektől. Ekkor már Higginbottom bakancsa átázott. Mikor megálltak éjszaka, a sűrű aljnövényzet miatt nem lehetett letáborozni, ezért a sátrat tekerte maga köré, így feküdt le. Másnap azonban egy tócsa vízben találta magát, mindent beborított a sár. A katona aknagránátokat vitt az előretolt álláshoz és visszatért egy kávéra, majd a sárban haladva egy újabb adagot hordott fel. A szakasz többi tagja is segített neki az aknavetők cipelésében. Aznap Higginbottom már kezdte magát jobban érezni, a sétától némiképp felélénkült és alkalmas táborhelyre is bukkant a németek által kivágott fák között. Azonban olyan hideg volt, hogy mindenki átázva vacogott. Ő ugyan talált egy szárazabb részt, de annyira fáztak, hogy bajtársaival egymást átölelve aludtak el.

November 10-én, reggel többen meggyújtott papírdarabokat tettek a bakancsokba, így próbálták kiolvasztani azokat. Az őrmester készített egy forró kávét, a pokrócait pedig kitérítette, hogy megszáradjanak. Aznap készült átkelni a folyón a 177. dandár, ezért Higginbottom századának füstgránátokkal kellett elterelni az ellenséget. Az 1. gázos ezred más feladatokban is részt vett. Délután négy órakor az „A” század menekülésre kényszerítette a németeket, majd este a „D” század Higginbottoméktól tíz kilométerre termitgránátokat lőtt német géppuskaállások felé. A létrehozott füsttakaró alatt a 4. gyaloghadosztály is átkelhetett a folyón. Az őrmester aludni igyekezett egyet a saját éjszakai feladatuk előtt, ami azonban elmaradt. A gyalogság füstfüggöny nélkül átkelt a folyón, ami miatt Higginbottom nagyon boldog volt, így tovább folytathatta álmát. Épp mélyen aludt, amikor november 11-én, reggel négy órakor Charles Stemmerman közlegény felrázta. A tüzérségi lövegek ismét záporozni kezdtek, a közlegény pedig azt akarta, hogy az őrmester is húzódjon fedezékbe. Higginbottom azonban nem tartott vele. „Majd, ha közelebb kezdenek el hullani a lövedékek, arrébb megyek” – mondta és aludt tovább.

Mikor újból felébredt, már reggel nyolc óra körül járt az idő, a hajnali zárótűz ekkor már véget ért. Sűrű köd szállt az erdőre, ezért pár méternél tovább nem látott az őrmester. Reggelizni indult és igyekezett felkészülni az esti feladatra, amely szerint termitet kellett kilőni aknavetőből. A ködből ekkor tűnt elő a hadnagy, aki közölte: 11 órakor véget ér a háború, a németek elfogadták a fegyverszünet feltételeit. Az őrmester először viccnek vélte a hírt, ezért málhájával beljebb húzódott az erdőbe. Túl jónak gondolta ahhoz, hogy igaz legyen, és mivel szakaszával olyan sok dolgot tapasztaltak - amit korábban lehetetlennek véltek - nem akart kockáztatni.

Higginbottomtól délkekeltre tartózkodott Tom Jabine alhadnagy régi százada, amely épp termites támadásra készült a németek ellen Remoiville-nél. A kezdést 10:30-ra tervezték. Negyed órával az akció előtt az amerikai katonák ellenséges mozgásra lettek figyelmesek: a század figyelte, ahogy száz német katona egyszerre feláll, tiszta célpontnak tűntek. Azonban rögtön zsebre tették a kezüket, amely a megadást jelentette. Egy tiszt kimászott a német lövészárokból, és közölte, hogy aláírták a fegyverszünetet, majd kérte a támadás lefújását. Az amerikaiak felfüggesztették az akciót, de az állásaikban maradtak, ugyanis cselnek gondolták az ellenség viselkedését. Pár perc múlva, amikor a hír eljutott hozzájuk a 11. gyaloghadosztálytól, számukra is világosság vált, hogy vége a háborúnak.

Tom Jabine alhadnagy eközben több száz kilométerre a helyszíntől egy kórházi ágyon feküdt Nantes-ben. Pár nappal azelőtt vitték a városban lévő bázisra, mert korábban - a föld alá ásott állásuk bejárata előtt - felrobbant egy mustárgázos tüzérségi lövedék. Az eset után Langres-ba szállították, ahol képtelen volt kinyitni bedagadt szemeit, égett a torka és a tüdeje. Azonban egy idő után újból látni kezdett, habár olvasni még nem tudott. Ha tudott volna, akkor sem érkezett volna hozzá otthonából írt levél a tábori kórházba, a hadsereg sem értesítette még sérüléséről a szeretteit. Azonban - mivel a katona váratlanul nem tudott több levelet küldeni - Yonkersben élő családja feltehetően a legrosszabbra számított. Az alhadnagyot november elején vitték át a nantes-i főhadiszállásra, ekkor már képes volt járni, de szemei még annyira fájtak, hogy nehezére esett az írás. Három héttel a baleset után ragadott először tollat, hogy édesanyjának küldjön pár sort: „kaptam egy kisebb adagot Fritz gázából, ami kórházba juttatott. Az argonne-i erdei csatában történt, Verdun közelében. Hát, azóta a kórházban vagyok, és minden nap egy kicsit jobban vagyok” – állt a levélben.

A kórházban hallotta meg a templomi harangszót és a sípok hangját. Ekkor újból tollat ragadott, hogy üzenjen édesanyjának: „megjött a jó hír, hogy a fegyverszünetet aláírták, és a harc véget ért. Mind reménykedünk, hogy ez a háború végét jelenti, és gondolom így is van. Nehéz elhinni, hogy igaz, de a magam részéről hálás vagyok, hogy így van. Amikor átjöttünk, egyáltalán nem gondoltam, hogy ilyen hamar megérem ezt a napot, ha egyáltalán megérem” – írta. „Ez túl jónak tűnik ahhoz, hogy igaz legyen, de remélem, nem tart már soká” – tette hozzá soraiban. Remélte, hogy régi századával együtt hazatérhetnek. Amos Fries dandártábornok a hír érkezésekor Chaumont-ban, a főparancsnoki hadiszálláson tartózkodott, aznap Cadillac-jével éppen Párizsba utazott. A város pár nappal azelőtt még fegyverektől volt hangos, akkor pedig ünnepelt. Fries a volán mögött várakozott, amikor egy fiatal iskoláslány kék köpenyben és csuklyában felugrott a jármű fellépőjére, bedugta a fejét a nyitott ablakon és eufórikus hangulatban kiabálta a dandártábornoknak: „La guerre est fini!” – „A háborúnak vége!”, majd tovább szaladt. Másnap Fries szeretteinek írt levelében ezt az emléket fogalmazta meg: „valahogy az a látvány és azok az édes gyermeki szavak bármilyen beszédnél jobban összefoglalják, hogyan érzi magát Franciaország tegnap 11 óra óta” – írta.

A város utcáit az öröm töltötte meg, a dandártábornokot azonban erős fejfájás nyomta ágyhoz. Másnap tovább folytatódott az eufórikus hangulat. Fries is kivette a részét, golfozni ment, majd vacsorával ünnepelt. „Háborús dolgunknak vége, az újjáépítés és a békebeli munka óriásként sejlik fel előttünk. Mikor jutok haza? A 'Mikor jutunk haza?' kérdést százezrek száján hallani” – írta.

Az amerikai hadsereg mozgása visszafordult az Argonne erdejében, az 1. gázos ezred emberei megkezdték a visszavonulást. Nyugalom ült a fák között, ahol órákkal azelőtt még háború tombolt és ahol akkor Higginbottom gyalogolt. A csend nyugtalanította az őrmestert, aki hónapokig a fegyverek tüzét és a robbantások zaját hallotta: alig hitte el, hogy véget ért a háború. A század egy teherautóra pakolta málháit és gyalog indult útnak Nouart irányába, ahová délután hat óra magasságában érkeztek meg. Higginbottom evett és hamarosan elindult lefeküdni. Megbetegedett, azonban a stressz és a fáradtság ellenére sem tudott aludni. Csendben feküdt az ágyban és hiányolta a fegyverek hangját. Reggel ismét csendre ébredt, amitől már annyira elszokott. A reggelit követően összepakolta a málháját, a teherautóra dobta és szakaszával elgyalogolt a 30 kilométerre lévő Montfauconba. A korábbi útvonalon mintha minden megváltozott és megállt volna, bajtársai sem tudták hova tenni a jelenséget: mikor megérkeztek, már sötét volt, a hold fényesen ragyogott és hideg szél fújt. Felállították a dombtetőn sátraikat, közel a falu romjaihoz. Egy hónappal azelőtt az ellenséges repülők bombákat ejtettek rájuk, ők pedig szétszaladtak. Táborukat a lángok tették láthatóvá. A fronton hónapokig nem gyújthattak tüzet a természetben, hogy ne fedezzék fel őket. Akkor azonban Higginbottom a dombtetőn ülve, a völgyben tábortüzek százainak izzására tekinthetett le.