Ugrás a tartalomhozUgrás a menüpontokhozUgrás a lábléchez

Gondolatok egy „Pitbull” margójára…

Szöveg: T. L. főhadnagy | Fotó: K. G. őrmester |  2020. december 8. 7:12

Néhányan sikeresen a hátuk mögött tudhatják az idei utolsó kiválasztó-felmérő foglalkozást az MH 2. vitéz Bertalan Árpád Különleges Rendeltetésű Dandárnál. Az elmúlt tizenöt évben „Pitbull” néven elhíresült megmérettetés sokaknak a kínszenvedést jelentette, másoknak pedig a sikert, katonai karrierjük csúcsát. Jó ideje megfogalmazódott bennünk, kiképzőkben a gondolat: szólni kellene a következő generációkhoz, hogy könnyebben vehessék ezt az akadályt.

mh2krrdd_kgphoto_04_35

A hasonló szintű kiválasztás az alapot jelenti az olyan egységeknél, ahol nem szokványos módon és eszközökkel, veszélyes környezetben harcolnak. Ezért kell már jó előre megválogatni, kikkel fogják végrehajtatni az adott műveletet. Ha csak tisztán az anyagi oldalát nézzük, mint egy üzleti vállalkozást, egy befektetést, akkor főleg érthető az „alapanyag” kiválogatása. Aki átmegy az első teszten – hívjuk így ezt a tíz napot – az előtt megnyílik a lehetőség, hogy évekig képezhesse magát. Senki nem vásárol olyan eszközt, ami pár hónap alatt tönkremegy, vagy nem üzembiztos. Így van ez a katonával is.

Mire felkerül a karjára a „KÜLÖNLEGES ERŐK” felvarró, rengeteg pénzt költenek rá. Ami mind pénzbe kerül: helikopteres repült órák, kerozin, motorcsónakba üzemanyag, gyakorlaton túlórák, étkezés, szállás, szállítás, robbanóanyag, felszerelés, egyenruha, képzések társzervekkel. Csak az ellőtt lőszer költségét számolva: hozzávetőlegesen egy évnyi fizetésünket kellene az asztalra letenni, ha civilként lőtéren, oktatóval, bérfegyverrel szeretnénk ezt a tudást megszerezni. Nem csoda hát, hogy nem szívesen pazarol egyetlen parancsnok sem jelentős emberi és anyagi erőforrásokat, ha végül nem térül meg. Modern időket élünk, mondhatnánk azt is, a technológia olyan fejlett, hogy drónokkal és hackerekkel bárkit leigázunk, de sajnos vagy nem sajnos, a háborúkat még mindig élő erővel vívják.

Kiss_Gabor_Pitbull_0018

Fontos, hogy a laikus olvasó is értse, miért van szükség ilyen kemény válogatásra. Az izgalmasabb részre térve, eláruljuk a titkot, hogy mi is történik a tíz nap alatt, merthogy ennyi időn keresztül vizsgáljuk előzetesen, ki mire alkalmas. A program eléggé kötött, hiszen bizonyos képességekre vagyunk kíváncsiak.

Az első nap fizikai felmérővel és orvosi ellenőrzéssel kezdődik. Az ezt követő napokban mindenképpen szerepel a listán a tizenkét kilométeres menetgyakorlat. Először hátizsák nélkül, csak fegyverrel, egyenruhában, majd ugyanez később hátizsákkal. Sportfelszerelésben szintén le kell futni ezt a távot. Legtöbbször ez bizonyul vízválasztónak az állománynál, sokan esnek ki egészségügyi okokból vagy feladják. Természetesen a pihenőidő kevés, sok feladatra éjszaka, sötétben kerül sor. A lényeg: minél gyorsabban, minél pontosabban teljesítsék az adott feladatot.

A megmérettetések között, mintegy lazításként, fizikai tréning szerepel. Társas gyakorlatok, rönkös testnevelés, akadálypálya, sorversenyek hivatottak megmutatni, kinek milyen az egyénisége. Mert bizony, a mentális teljesítmény legalább annyira fontos, mint a fizikai. A személyiségen sok múlik, ezt szakértő pszichológusok mérik fel. Azt is mérjük, ki mennyire tanítható. A tereptan elmaradhatatlan mérőpont, hiszen hiába erős valaki, vagy ért a harcászathoz, ha képtelen rábukkanni az ellenségre. A nagyfokú monotóniatűrés is elvárás a jelöltekkel szemben. Erre szolgálnak az olyan feladatok, amelyek során  hosszú ideig egy bizonyos nagyon egyszerű dolgot kell csináljanak, mint például a camlight körbe adogatása, vagy csak egy helyben állni mozdulatlanul és képeket, a tájat nézni.

A kérdés jogos, hogy ennek mi haszna? Nos, járőrbázisban, hajnal fél háromkor egy bakonyi tölgyes kellős közepén, géppuska mögött hasalva, éjjellátón keresztül figyelni a sötét éjszakában, valószínűleg a világ legunalmasabb dolga. De hasonlóan monoton Afganisztánban, a Hindukus csúcsain páncélozott jármű tornyában ülve ugyanezt csinálni. Ott sem történik hosszú órákig semmi, de akkor is éberen kell figyelni, mert az afgán hadszíntér nem az a hely, ahol a hibákat könnyű túlélni…

Kiss_Gabor_Pitbull_00145

Mi a titka a sikeres részvételnek? Ezt valószínűleg nem tudom megmondani. Azt tudom, hogy akik feladták, miért végeztek idő előtt. Vagy fizikálisan nem voltak felkészülve, vagy mentálisan nem voltak érettek a feladatra.

Hadd hozzak pár példát a hibás hozzáállásról. Sokan csak azért jönnek, hogy kipróbálják, megnézzék milyen a „Pitbull”. Ennek semmi értelme. Ha valaki sikeresen megcsinálja, az még nem jelent semmi különöset. Azt jelenti, alkalmas arra, hogy tanítsuk. Olyan, mint amikor letesszük a KRESZ-vizsgát. Az első lépést kipipálhatjuk ugyan, de ettől még nem tudunk vezetni. Nem egy olyan kifogást hallottam, hogy valaki úgy számolta, négy- öt, akárhány napig eljut. Hogy áll hozzá egy feladathoz, ha nem a siker jár a fejében? Miután feladta, és pihent egyet, akkor szokott rátörni az emberre az érzés, hogy nem is volt ez olyan rossz. Miután visszakerült a komfortzónájába, elkezd gondolkodni, miért is adtam fel? A legrosszabb rendszeresen előforduló kifogás, amit eddig hallottunk, hogy nem akarta hátráltatni a többieket, nem akarta, hogy miatta „szívassák” a társait... Saját gyengeségünket kár másra hárítani. Mentális, fizikális gyengeséget mondanak a legtöbben. Mentális tréninget nem tudunk nyújtani, de a fizikum fejlesztéséhez adhatunk egy-két tanácsot. Ahogy régen a páncélt, ma a felszerelést kell magunkkal cipelnünk.

A dandár szívesen fektet be olyan katonákba, akik hosszú évekig fizetik vissza azt a tudást, amit kaptak. Az egyénnek is bele kell tennie saját részét, hiszen más helyette nem tudja megcsinálni.