Gyújtófegyverek és mérgező harcanyagok a világ hadseregeiben

A beszélgetés apropóját egy közelmúltban végrehajtott kiképzés és az ott alkalmazott gyújtófegyverek adták, amelyek kapcsán arra, a korántsem egyszerű feladatra kértem meg Mészáros főhadnagyot, hogy vegyük sorra a világ haderőiben és a Magyar Honvédségben használt harcanyagokat, azok jellegzetességeit, kitekintve néhány jól ismert példára is a múltból.

Ahhoz, hogy megértsük, mik is a gyújtófegyverek, tudni kell, hogy bár az idők során sokat fejlődtek, az alapok változatlanok maradtak. „A gyújtófegyvereket a világtörténelemben mindig azzal a céllal alkották meg, hogy egyszerűen, olcsón előállíthatók legyenek, mindemellett nagy hatásfokkal üzemeljenek, és a tényeket nem szépítve: jelentős pusztítást végezzenek... Az első világháborútól kezdve alkalmazott fehér foszfor, a második világháború óta ismert napalm mind régi technológiának számít, mégis ma is jelen vannak a hadviselésben” – mondja a főhadnagy, hozzátéve: a „nagy újításra” egészen az első csecsen háborúig várni kellett, amikor felismerték, hogy a sűrűn beépített lakóterületen a harckocsik, a tüzérség, a gépesített lövész alakulatok és az addig alkalmazott fegyverzetük kevéssé hatékonynak. Rájöttek, hagyományos fegyvereikkel hiába lövik a szerkezetileg stabil épületeket, azok hatásfoka nem elegendő. „Ekkor fordultak az úgynevezett thermobarikus fegyverek irányába. Ez egy olyan eszköz, amelynek belsejébe speciális gyúlékony anyagot tesznek. A működési elv a következő: a gyúlékony anyagot, például az üzemanyagot egy kisebb robbanótöltettel aeroszolosítják, majd ezt az üzemanyag-levegő keveréket berobbantják. A keletkező nagynyomású és magas hőmérsékletű tűzgolyó - különösen zárt térben - sokkal hatékonyabb, mint a klasszikus robbanótestek repeszhatása” – foglalja össze Mészárok főhadnagy, kiemelve: a rombolóerőn kívül fontos „pszichikai hatás”, hogy az ilyen eszközök hatásterületén belül tartózkodók súlyos égési sérüléseket szereznek, amelyek a sértetlenül maradt katonákra elrettentően hathatnak. A háborúk szörnyű logikájához az is hozzátartozik, hogy ezt követően a sebesültek ellátása és a területről történő elszállításuk is „erőforrást foglal le”, az égési sérülésből való felépülés pedig hosszú ideig tart és nagy terhet ró az egészségügyi ellátórendszerre.

Mészáros Zalán aláhúzza: pont e tulajdonságaik miatt a gyújtófegyverek alkalmazását a nemzetközi jogszabályok szigorúan korlátozzák, civilek lakta területen pedig egyenesen tiltják! „Megint más kérdés, hogy ezt a hadat viselő felek mennyire tartják be, hiszen az elmúlt évekből is fel tudunk sorolni jó pár példát – Szíriát, a Gázai-övezetet, Irakot –, ahol majdhogynem korlátozások nélkül alkalmazták őket” – mondja a főhadnagy.

Noha a Magyar Honvédségben is megtalálni a gyújtófegyverek egy csoportját, ezek célja nem a valós alkalmazás, hanem hogy a kiképzést segítsék. Magyarán, hogy a katonák megismerjék ezeket az anyagokat és megtanulják az ellenük való védekezés lehetőségeit. Mint Mészáros Zalán főhadnagytól megtudjuk, napalmból két változat áll rendelkezésre a Magyar Honvédségben: a kifejezetten gyújtófegyvernek gyártott régi orosz, és a saját fejlesztésű hazai előállítású változat, ami kizárólag kiképzési anyagnak számít. Ettől függetlenül gyakorlatilag ugyanazokkal a jellemzőkkel bír mindkettő.

De mi is pontosan a napalm? „Tulajdonképpen bármilyen kocsonyásított, vagy gélesített kőolajszármazék - például benzin, gázolaj, petróleum. Az égéshőmérséklete körülbelül 700 Celsius-fok körül van, és a felhasznált anyag mennyiségétől függően legalább fél órán át képes égni. Katonai szempontból fontos tulajdonsága, hogy eloltása után is rendkívül könnyen újra lehet gyújtani” - foglalja össze a fegyverrel kapcsolatos ismereteket az MH GAVIK tisztje. Nem utolsó szempont az sem, hogy gyakorlatilag hulladékanyagokból elkészíthető, így előállítása rendkívül „gazdaságos”. Érdekességként Mészáros Zalán megjegyzi: létezik az úgynevezett szupernapalm is, amely már 1400 Celsius-fokon ég és sokkal erősebb tapadásra képes akár függőleges felületeken is. Előállítása viszont rendkívül veszélyes, ugyanis alapanyagai erősen rákkeltőek - így Magyarországon nem is engedélyezett.

A Magyar Honvédségben megtalálható gyújtófegyverek egyik legérdekesebbje a termit. „Ez egy háromezer Celsius-fokon égő, a levegő oxigénjétől függetlenül működő gyújtófegyver” – mondja Mészáros főhadnagy. Ez azt jelenti, hogy gyakorlatilag olthatatlan, még vízzel sem lehet védekezni ellene, ugyanis még ezt a közeget is azonnal elbontja maga körül, illetve képes a víz alatt is és elföldelve is tovább égni. Magyarán, addig ég, ameddig a harcanyag saját magát el nem fogyasztja. A látszólag veszélyes anyagot a megdöbbentő tulajdonságai ellenére a civil életben is használják, például vasúti sínek hegesztésre. Katonai alkalmazásának legelterjedtebb formája, amikor harci körülmények között vagy saját vagy ellenséges haditechnikai eszközöket kell ártalmatlanítva hátra hagyni. A termit kézigránát mind az utastérben, mind pedig a motortérben maradéktalan munkát végez, garantálva, hogy az adott jármű, fegyver, technika soha többé ne legyen használható.

Más országok hadseregeiben bevált módszernek számít különböző robbanótestek hatástalanítása is termittel. Bár nagy valószínűséggel robbanást idéz elő, a gyújtófegyver hatalmas égéshőmérséklete a robbanószer nagyját elbontja. Egy egyszerű példával élve Mészáros Zalán úgy érzékelteti a különbséget: könnyen lehet, hogy az amúgy 200 kilogrammos bombából csak 15 kilogrammnyi robbanóanyag robban, amikor a hő hatására elműködik a detonálószerkezet.

Szintén ismert a Magyar Honvédségben a fehér foszfor, amely célmegjelölő eszközként alkalmazott anyag. „A fehér foszfor egy elemi anyag, ami a levegő hatására öngyulladást produkál, az égés közben keletkező sűrű fehér füstje rendkívül mérgező. Mindaddig ég, ameddig a levegő oxigénjével találkozik” – mondja Mészáros főhadnagy. Ennek pusztító erejét példázva szóba kerülnek azok a háborús filmek, amelyek egyes jeleneteiben a foszforgránáttól megsebesülő katona égési sebeit bajonettel próbálják körbevágni. A még nézésre is rendkívül fájdalmas lépésre azért van szükség, mert míg oxigént kap, a foszfor égni fog akármin, így az emberi testen is. Nem beszélve a súlyosan mérgező tulajdonságáról, amit a seben keresztül a szervezetbe kerülő foszfor okoz. Ráadásul, a pillanatnyi eloltása korántsem jelent megoldást, hiszen gyakorlatilag bármikor képes újra meggyulladni, amint oxigénhez jut. E képessége kapcsán Mészáros Zalán felidézi, hogy a Hortobágyi Nemzeti Parkban folytatott tűzszerész-mentesítések alkalmával is találtak olyan ötven (!) éve föld alatt rejtőző gyakorlóbombákat, amelyeket kiásva, a bennük megmaradt foszfor újra fellángolt.

A gyújtófegyverek leglátványosabb és legpusztítóbb alkalmazása a második világháború idején történt. Drezda hírhedt bombázása során a nyugati szövetségesek - egyes források szerint - összesen 4000 tonna gyújtó- és rombolóbombát dobtak le a városra. Mészáros Zalán főhadnagy ennek kapcsán elmondja, hogy a britek termitrudakat alkalmaztak, amelyekkel tűzvihart hoztak létre. „A sok gyújtófegyver ledobásával a lokális tüzek összeálltak, együttesen már jelentős oxigénigénnyel bírtak, a környezetből elvonva azt. Mindemellett a meleg levegő felfelé szállt, az alá beáramló hideg levegővel a tűz gyakorlatilag saját szelet keltett, amitől még inkább tudott terjedni” – magyarázza. Hozzáteszi: ez a „tűzvihar jelenség” gyakorlatilag egy több méter magas tűzfalat eredményezett, ami óránkénti 5-10 kilométeres sebességgel tudott haladni, elpusztítva a város. „Egy ilyen tűzfal szinte olthatatlan. Ráadásul a gyújtóbombák mellett késleltetett rombolóbombákat is dobtak, amelyek bár becsapódtak, de az időzítőnek köszönhetően nem működtek el azonnal. Aki a tüzet még meg is kísérelte volna eloltani, ezek robbanásától félve biztosan nem merészkedtek a becsapódások közelébe.”

A Magyar Honvédség kiképzési rendszerében a pályakezdő katonák a tűzakadálypálya elnevezésű foglalkozássorozat során ismerkedhetnek meg ezen anyagok többségével. A gyújtófegyverek jellemzőit bemutató felkészítés mondhatni kéz a kézben jár a gázsátornak nevezett próbatétellel, amely során a kiképzendők nem csak megismerik a 93M mintájú vegyivédelmi öltözetet, de megtanulják értékelni is annak fontosságát. Egy 63 mintájú sátor belső terét könnygáz töltik ki, amelybe még védőöltözetben és gázálarcban lépnek be a katonák. Aztán eljön az a pillanat, amikor meg kell válni a biztonságos légzést jelentő felszereléstől és nagyot kell szippantani a frissnek vagy tisztának korántsem mondható levegőből. Az ezt követő pillanatok nehézsége sejthető… Bár rendkívül kellemetlen élmény éri a katonákat, megtanulják azt is, mennyire létfontosságú a védőfelszerelés. Főleg, ha nem csak könnygázt vetnek be ellenük.

„A hidegháború végén úgy gondolta mindenki, hogy egy új világ kezdődik. Beindultak a vegyifegyver-leszerelések, csökkent az atomfegyverek okozta kockázat. Kimondták, hogy a vegyifegyverek alkalmazása emberiség elleni és háborús bűntett. Aztán a békés új világ mindössze pár évig, évtizedig tartott. Szíria az első olyan jól ismert eset, amikor 2013-ban átlépték azt a bizonyos vékony vörös vonalat” – idézi fel a közelmúltat Mészáros Zalán főhadnagy. A polgárháborúban szembenálló felek egyike Damaszkusz városában – azóta igazoltan – Szarin típusú idegmérget alkalmazott. A legsúlyosabb számítások szerint több, mint 1400 áldozatot követelt.

Az utólagos vizsgálatok rendszerint egész pontosan meg tudják állapítani, hogy milyen körülmények között, milyen anyagokból készül el egy ilyen mérgező harcanyag. Ebből az is megállapítható, hogy frissen előállított, vagy épp raktárkészletről igénybe vett fegyvert használtak-e. Mészáros Zalán hozzáteszi, hogy mindezek ellenére - a gyújtófegyverekhez hasonlóan - a legtöbb mérgező harcanyag előállítása sem igényel többet, mint egy közepesen felszerelt kémiai laboratóriumot. Viszont ezzel együtt könnyedén előfordulhat, hogy addig ismeretlen összetételű anyagok is megjelennek a harctéren. Visszatérve a szíriai eseményekhez, megtudjuk, hogy a harcok közepette olyan, úgynevezett hólyaghúzó mérgező harcanyagot is bevetettek, amelyekről addig senki sem tudta, hogy létezik.

Ugyancsak új találmány az utóbbi időben a hírekbe is több alkalommal bekerült, Novicsok néven emlegetetett méreg, amelyről a laboratóriumi vizsgálatok is bebizonyították, hogy egy korábban ismert anyaghoz hasonló, de azzal mégsem megegyező kémiai vegyület. Magyarán kitalálói egy olyan vegyifegyvert fejlesztettek, amely korábban nem létezett, így semmilyen addigi tiltás, vagy korlátozás nem érinti az előállítását és alkalmazását, ugyanakkor hatása és hatásfoka hasonló a már ismert mérgező harcanyagokhoz.

Ez a jelenség egy örökös versenyt is jelent az újonnan „piacra kerülő” harcanyagok és az ellenük való védekezés, védőfelszerelések fejlesztése között. Mészáros Zalán főhadnagy aláhúzta: a Magyar Honvédség vegyivédelmi készültsége és felszereltsége mindig is kiemelkedő volt, bár jóllehet, hogy a szakmát érintő fejlesztések és modernizáció kevéssé látványosak, mint más szakterületek korszerűsítése. A jelenleg alkalmazott aktívszenes szűréssel működő vegyivédelmi öltözet szükség esetén kiegészíthető számos, jelenleg is rendelkezésre álló további védőfelszereléssel, amelyekkel például a szűrő típusú védőruházatot szigeteltté lehet tenni, de vannak nehézvédőruhák és túlnyomásos öltözetek is.