Hat perc ötvenegy másodperc repülés

A megjelent hozzátartozókat, barátokat és volt munkatársakat Simon Róbert, az Ég Katonái Hagyományőrző Egyesület elnöke köszöntötte. Beszédében kiemelte: példás volt az az összefogás, ami az emlékmű felállításának novemberi gondolatától napjainkig megmutatkozott. „Köszönet azért, hogy nagyon sokan segítették azt, hogy ez az emlékművet januárban átadhassuk" – fogalmazott az elnök.

A Himnusz után Tompáné Balogh Mária, Beled polgármestere mondott avató beszédet. Hangsúlyozta: a város önkormányzata elsőként állt a gondolat mellé és segítette az emlékmű létrehozását. Természetesen a jövőben is ápolni fogják a két pilóta emlékművét.

„Huszonegy évvel ezelőtt január huszonhatodikán egy nagyon szép tavaszias napunk volt. A házunk udvarán dolgoztam a férjemmel, amikor egy vadászrepülőgép suhant el felettünk, olyan alacsonyan ment, hogy szinte levitte a kéményünket. Mire felértünk a lépcsőn a repülőgép szele a férjem sapkáját is levitte és kérdően néztünk egymásra: mi történik itt?" – mesélte a polgármester, majd így folytatta: „láttuk, hogy a repülőgép képtelen már felemelkedni és Beled település irányába vette az irányt. Aggódtunk, hogy mi történhet egy ilyen helyzetben, de szerencsére a repülőgép hirtelen a településtől jobbra elfordult és a major irányába ment. Végül innen az emlékműtől, egy hatszáz méternyi távolságra zuhant le! Mi otthonról láttuk a becsapódást."

Tompáné Balogh Mária kiemelte: „a városban azóta is sokat beszélnek a tragédiáról. A lakosok a köszönetüket és hálájukat fejezik ki a két pilótának azért, hogy nem lett civil áldozata a balesetnek. Csodálják azt a lélekjelenlétet, amit akkor tanúsítottak azzal, hogy ha már a saját életüket nem tudták megmenteni, igyekeztek elkerülni a nagyobb emberáldozatokat. Ezért örök hála a pilótáknak." A polgármester végezetül ígéretet tett arra, hogy az emlékmű környezetét gondozni fogják, így ápolva a két szerencsétlenül járt pilóta emlékét.

Ezt követően Varga Imre nyugállományú alezredes, Reinhardt Róbert százados egykori parancsnoka tartott megemlékező beszédet. Néhány mondatban visszaemlékezett a katasztrófa előtti évekre, az események megértéséhez felidézte 1989-es évet. Elmondta: „abban az évben volt a ‘Gerecse’ feladat, amelynek során a magyar repülők egy részét lefejezték. Ez történt a pápai repülőkkel is, ebben az évben tizenhat pilótával lettünk kevesebben."
Az egykori parancsnok hangsúlyozta: Reinhardt Róbert százados az átszervezések során került a századához. Nagy tudású, szerény, gondolkodó típusú tiszt volt és vele egy időben még négy fiatal pilóta került a századhoz.

„Az 1990-es évet úgy kezdtük, hogy a 23-as repülő század úgy repülési időben, mint más vonatkozásban is, az akkori viszonyok között sokkal többet kapott, mint többi hajózó század. Például a tervezett repülési idő nálunk meghaladta az ezerkétszáz órát. Jelentős katonai feladatok előtt álltunk és a kezdetekkor még nem tudtuk, hogy ez az év a 23-sok fekete éve lesz. Az ezt megelőző évben a négy fiatal átképzését kellett végrehajtanunk, amely gyorsan és zökkenőmentesen megtörtént. Erről jelentést tettem Bakó ezredesnek, aki úgy döntött, hogy a fiatalok megkezdhetik az önálló kirepülést" – mondta az egykori parancsnok, hozzátéve: Bakó ezredes a döntésével egy időben jelezte azt a kérését, hogy szeretne a „kirepülés" előtt valamelyik fiatal pilótával felszállni. A volt alegységparancsnok csak nehezen tudott dönteni, de végül Robi mellett tette le a voksát, mert Reinhardt százados már 1987 óta volt első osztályú vadászrepülő, aki ezért már sok repült órát tudott maga mögött.

A felszállás pillanatait felidézve a nyugállományú alezredes elmondta: „reggel időben mentem be. Még pontosítani kellett a tervtáblát és a pilóták ezt követően mentek ki a repülőgéphez. Nálunk is az volt a szokás, hogy a vadászrepülőt az első repüléséhez mindig a parancsnoka kísérte ki. A folyosón még beszélgettünk egy kicsit, de a százados azt mondta, hogy nem kell őt kikísérni. Úgy fogalmazott, hogy eleget voltunk már együtt, kitalál ő egyedül is. Én szót fogadtam, de valahogy  mégis feszült lettem. Valamiért felmentem az irányító toronyba, ahova csak akkor szoktam felmenni, ha én voltam a repülésirányító. Most egyszerűen felvitt a lábam. Ők közben kiértek a repülőhöz és kérték az indítást, gurulást, felszállást."

Az eseményeket az egykori parancsnok a továbbiakban így látta: Bakó ezredes a rádióban jól hallhatóan irányította a százados tevékenységét. „Feri ekkor beszólt a rádióba, hogy felhő van előttük, ezért egy kicsit alacsonyabban kerülnek. Én a távolitól, ahogy megjelent a jel az RSZB indikátoron csak az ő repülőgépüket figyeltem és amikor eltűnt szóltam a parancsnoknak: jelentem eltűnt a repülő." Ezt követően elkezdődött a kutatás – folytatta – de nem kellett sokáig várni, mert hamarosan megtudták, hogy a repülőgép Beled település térségében lezuhant.

Varga Imre hangsúlyozta: „hogy mi történt, azt a mai napig nem lehet tudni. Az igazságot talán csak akkor tudjuk meg, amikor követjük őket és ott fenn az utolsó „rep. utánit" megtartjuk." Beszédében végezetül kiemelte: ezeknek a pilótának itt volt az utolsó leszállásuk, ami egyben felszállás volt egy másik életbe az „égi leszállásmezőhöz". Az utolsó repülésük mindössze hat perc ötvenegy másodpercig tartott. Megállapította: a családtagoknak, ismerősöknek és a pilótatársaknak nem volt egyszerű feldolgozni a két nagyszerű vadászpilóta tragédiáját.

Az emlékmű leleplezését követően a résztvevők megkoszorúzták az emlékművet, majd az ünnepség a „Il Silentio" meghallgatásával zárult.

 
 Fotó: A szerző felvételei