100 évesen is optimista a legidősebb ludovikás

Felmenői között volt-e katona?

Édesapám és a bátyám tartalékosak voltak az első világháborúban, bár a testvérem nem nagyon kedvelte a katonaságot. Egyik sógorom híradós őrnagy volt, ő volt hivatásos, a többiek tartalékosok. Apám – a hagyományoktól eltérően – a polgári pályát választotta: Miskolcon volt főjegyző, majd később polgármester. Én 8 évig a miskolci Fráter György Királyi Katolikus Gimnáziumba jártam, ott érettségiztem, majd jelentkeztem a Ludovika Akadémiára. Még gimnazista koromban ismertem meg a miskolci tüzérosztályt, oda jártam be lovagolni.

Mi volt az indíttatása, hogy ezt a hivatást válassza?

Már középiskolában erre a hivatásra készültem, számomra a katonaságon kívül nem is volt más. Az előbb említett katonákon kívül még a legidősebb nővéremnek udvarolt egy tartalékos katona, ő is jó benyomást tett rám a katonaéletet illetően. Később ő meghalt, én mégis katona akartam lenni. A felvételi tárgyak közül az ábrázoló geometriát a gimnáziumban nem tanultuk, ezért magántanárt fogadtunk néhány társammal, és a nyári hónapokban ábrázoló geometriát tanultunk. Sikeres volt, mert felvettek a Ludovika Akadémiára. 

Milyen voltak a ludovikás évek?

Összességében kellemes időszak volt. Az első hónap volt nehéz, kemény kiképzésen vettünk részt. A civil, kényelmes életből a katonai, sportos életmódba csöppentünk, ez nem volt minden nehézség nélküli. Az első időkben sokszor izomlázam volt a kiképzéstől, de később hozzászoktam a fizikai terheléshez, és végül minden jól ment. Az első évet csapatnál szolgáltam a 6. honvéd tábori tüzérosztálynál, Debrecenben. Leszereléskor a hadapród rendfokozatot kaptam meg. A Ludovika Akadémián 1938-ban kezdtem. A tanárok jók voltak, szimpatikusak, emberségesek, felnőttként kezeltek bennünket. A civilek ránk ragasztották a „tekintetes" jelzőt, így „tekintetes urakká" váltunk. Október 1-jén vonultunk be, majd jött egy hónap alapkiképzés. Ezután pedig kezdődött maga az iskola, tehát az elméleti ismeretek elsajátítása, magyarán beültünk az iskolapadba. Egy hónap múlva a tanulásból kiesett 2-3 nap, amikor az akadémiák a honvédcsapatok élén bevonultak Kassára. Mi, mint tüzérek még a lovainkat is magunkkal vittük. Kassán barátságosan fogadtak, később én is ott szolgáltam. Miután az akadémián befejeztem az elméleti oktatást, és levizsgáztam, volt egy nyári éles lőgyakorlat Hajmáskéren, ahová gyalogmenetben vonultunk le. Emlékeim szerint július elején jött a parancs, hogy azonnal vonuljunk be a Ludovikára, rendkívüli hadnagyavatásra. 1940. július 4-én avattak teljesen szabályosan, hagyományos, ünnepi keretek között. Megkaptam hadnagyi egyenruhámat, majd a kassai 23. tábori tüzérosztályhoz kerültem. Akkor már hadiállapotban voltunk, ütegparancsnok lettem, és egy zászlóstól tanultam nagyon sokat a málházott hegyi üteg működéséről. Később visszatértünk Kassára, ahol folytatódott a kiképzés.

Milyen volt az az időszak?

Jól éreztem magam, idősebb és fiatalabb tisztekkel szolgáltam együtt. A tisztek feleségei pedig gyakran hívtak kártyapartikra, remek eszpresszóval vártak az ilyen alkalmakon. Ilyen volt a társasági élet. Bedolgoztam magam, készenlétben voltunk.

Hogy élte át és túl Kassa bombázását 1941. június 26-án?

Emlékeim szerint akkor a tiszti étkezdében ebédeltem, amelynek a gyalogezred adott otthont. Ez légvonalban körülbelül 800 méterre volt a tüzérlaktanyától és az első vagy második emeleten volt az étkezde. Egyszer csak robbanásokat hallottunk. Szaladok az ablakhoz, hát látom, hogy lövik a laktanyánkat. A repülőgépek széles sárga csíkkal festettek voltak. (Ez a német gépek megkülönböztető jele volt – a szerk.) A tüzértisztek nagy része a szerencsének köszönheti, hogy nem volt veszélyben, mert épp akkor a gyalogezred tiszti étkezdéjében volt. Később a fel nem robbant bombákat már a mi tűzszerészeink robbantották fel a gyakorlótéren. 

Mi történt a bombázás után?

1942 elején mozgósították a kassai 23. hadosztályunkat. Júliusban indultunk Kassáról egy nagyon szép úton a Magas-Tátra alatt. Átkeltünk a Kárpátokon, és aztán kelet felé vonultunk. Kurszkig vonaton mentünk átalakított vagonokban, majd a Dontól 80 kilométerre leszálltunk, ahonnan gyalog mentünk tovább. 3-4 nap gyaloglás után elfoglaltuk a helyünket, figyelőállásban voltunk, harc nem volt. Ezek tőlünk északabbra Lvivnál dúltak, ott a szombathelyi hadtest harcolt. Út közben egy felrobbant akna repeszdarabja a sógoromat találta el, aki azonnal meghalt.

Hogyan sikerült megúszni az áttörést?

December 28-án jött a minisztériumi utasítás, hogy minden tüzérezredtől 2-2 németül beszélő tüzértisztet vezényelnek Németországba, tüzérségi lőiskolába, a német tüzérséggel való együttműködés oktatására, tapasztalatszerzésre. Január 2-án indultak a Dontól Budapestre, majd a HM-ben történt eligazítás után január 6-án már Jüterbogban voltak. Ez volt a német Hajmáskér. Itt értesültek január végén a doni katasztrófáról, amely az egész csoportot mélyen lesújtotta, hiszen mindnyájukat a Dontól vezényeltek a lőiskolába, tehát mindnyájan személyesen érintettek voltak. A német lőiskola február végéig tartott. Engem Budapestre vezényeltek, ahová karácsony után érkeztem meg. Január 6-án ért tehát minket az áttörés híre, akkor kezdték támadni a mi hadosztályunkat. A doni áttörést úgy mesélték el, hogy mellettünk a szomszédban, a jobb szárnyon az olaszok voltak, és megkezdték a visszavonulást. Velük párhuzamosan mozgott a mi ezredünk, együtt vonultunk velük dél felé. Ahogy elmesélték nekem, két-három falu múlva találkoztak orosz katonákkal. Ők nem akarták elhinni, hogy ott magyarok és németek is vannak, igaz, öltözékükön ez nem is látszott, mert igyekeztek mellőzni a katonai uniformist. Azért nem tudom élethűbben elmesélni, mert nem voltam ott. Egy pillanatra álljunk meg. Miért is magázódunk? Szervusz!

Köszönöm, megtisztelsz! Akkor folytassuk kötetlenebb stílusban. Hogy ért véged számodra a háború?

Haditapasztalatokkal rendelkező tisztként tartottak nyilván, így a háború utolsó napjaiban kiképzőtisztként dolgoztam a tüzérezrednél. A szovjet csapatok előrenyomultak, 1945-ben gyalogmenetben indultunk Ausztriába.

Hogyan jött a hadifogság?

Akkor már nem Kassán voltam, hanem Pesten. Tulajdonképpen úgy „estem" hadifogságba, hogy megláttam egy menetoszlopot, amely egy hadifogolytáborba tartott, és miután már látszott, hogy elvesztettük a háborút, egyszerűen közéjük álltam. Híreket kaptunk arról, hogy ránk és a német katonákra is finn katonák vigyáznak, és tulajdonképpen nincs rossz dolguk a hadifoglyoknak. Akkoriban rossz híre a francia hadifogságnak volt, onnan rossz körülményekről számoltak be. Német területen, az osztrák–német határon estem amerikai hadifogságba. Ott ittuk a jó feketét, és éheztünk – egy nagy dézsában kiváló feketekávé volt, ám az étkezés meglehetősen szegényes, így a napi adag kis kenyér mellé jól jött az a vékony szalonna, amelyet sikerült magammal vinnem. Úgyhogy mindig volt mit ennem a kenyér mellé, a szalonnát megosztottam a barátaimmal, azokkal a tartalékos tüzértisztekkel, akikkel együtt voltunk a táborban.

Hogyan szabadultál?

Erre nehéz visszaemlékeznem, mert nagyon régen meséltem el. Németországba kerültem, a szabad világba. Amikor Magyarországot is fölszabadították, akkor tértünk haza azokkal, akik Hajmáskérről is oda voltak vezényelve. 1946-ban, ha jól emlékszem.

Hogyan tértél vissza a polgári életbe?

Jelentkeztem a Műegyetemre, majd fél évvel később iratkoztam be a gépészmérnöki osztályra, mert a Ludovikán végzett tanulmányaim alapján az első félévet elengedték. Gépészmérnök lettem, és dolgoztam már egyetemi hallgatóként is. Az ERŐTERV-nél nagyfeszültségű távvezetékek tervezésével, létesítésével foglalkoztunk. 42 évet dolgoztam, 72 évesen mentem nyugdíjba.

A rendszerváltoztatás után lehetőség nyílt a bajtársak emlékének ápolására. Hogyan kapcsolódtál be ebbe a munkába?

Nem voltam a kezdeményezők között, sokáig nem is tudtam erről. Nem voltam kapcsolatban azokkal, akik ezt csinálták. Később megszerveztek egy ludovikás évfolyam-találkozót, ennek az adminisztrációs ügyeibe kapcsolódtam be. 1992-ben az évfolyam 54 hősi halottja emlékére emléktáblát avattunk, később emlékkönyvet adtunk ki, amelyet Szentkirályi Frigyes évfolyamtársunk lektorált.

Manapság hogyan telik egy napod?

Még rendszeresen sétálok, ki-kimegyek a szabadba. Szeptember 13-án lettem 100 éves, sokan köszöntöttek, ti is. A Nemzeti Közszolgálati Egyetem Hadtudományi és Honvédtisztképző Karáról Pohl Árpád dékán úr jött, kaptam egy szép zafír oklevelet a végzés 80. évfordulója alkalmából, illetve egy emlékplakettet is. Jött két fiatal honvédtisztjelölt is, elmondták, milyen a tanulás ma, milyen fejlesztések előtt áll a honvédség.

Rajtuk keresztül milyen üzeneted lenne a mai fiataloknak?

Azt mondtam nekik akkor is, hogy legyenek felkészültek, és vigyázzanak az ország egységére.

Szöveg: Tasi Tibor
Fotó: Szilágyi Dénes

Forrás: uni-nke.hu