1917 – A Nagy Háború fordulópontja

1917 februárjában kitört az oroszországi forradalom, aminek következményeként megbukott a „cárizmus" és egy ideiglenes kormány került hatalomra. A hadügyminiszter Kerenszkij lett, aki június végén elindította a saját nevét viselő offenzívát Kelet-Galíciában. A támadás tervét ugyanaz a Bruszilov dolgozta ki, aki az egy évvel korábbi offenzívát is irányította. Az orosz csapatok – két hadsereggel – Sztaniszlau és Zborów között áttörték az osztrák−magyar védelmi vonalat. A védőknek hamarosan sikerült megállítaniuk az oroszokat és egy német, illetve osztrák−magyar ellentámadással sikeresen visszahódították az előzőleg elfoglalt területeket. A harcok egészen július végéig tartottak, és az oroszok ez idő alatt közel félmillió embert veszítettek.

Az orosz forradalom

1917 novemberében a bolsevikok átvették a hatalmat Szentpéterváron, és már december 5-én fegyverszünetet kötöttek a központi hatalmakkal, majd hamarosan megkezdődtek a béketárgyalások is, a békeszerződést azonban végül csak 1918-ban írták alá. A politikai földindulás nagy pánikot váltott ki az antant többi részében, mivel nem tudták, meddig számíthatnak a keleti frontra. Az ideiglenes kormány szólásszabadságot, vallási és nemzetiségi egyenlőséget teremtett, s amnesztiában részesített sok politikai foglyot, azonban semmit nem tett a háború befejezéséért, és ebből következőleg az éhezést sem tudta enyhíteni, holott ez okozta az elégedetlenséget II. Miklós cár ellen.

A román front

A Kerenszkij-offenzívával párhuzamosan – a nyár közepén – a románok is támadásba kezdtek a Duna és a Szeret vonalán. A Monarchia hadvezetésében ekkor felmerült, hogy elfoglalják Moldvát és megsemmisítik a teljes román haderőt. Az ellentámadást azonban a román védők szívós ellenállása meghiúsította, így végül nem változott a helyzet ezen a fronton.

Az olasz hadszíntér

1917 májusában, majd pedig augusztus közepén – a 10. és a 11. isonzói csaták alatt – az olaszok hatalmas erőfeszítéseket tettek az osztrák−magyar csapatok által védett frontvonal áttörésére. A harcok nem hozták meg a kívánt eredményt olasz szempontból, mivel ugyan körülbelül 15 kilométer szélességben és 6 kilométer mélységben áttörték a frontot, de a veszteségeik óriásiak voltak. Az Isonzó mentén 1915 óta zajló harcokban a Monarchia összesen mintegy 400 ezer embert veszített, míg az olaszok 650 ezernyit, ami egy 250-300 négyzetkilométernyi terület meghódításáért hatalmas véráldozatnak számít.

„Érdemes még azt is megjegyezni, hogy az Isonzónál harcoló osztrák−magyar erők egyharmadát, egynegyedét tették ki a magyar katonák, például a nagyváradi 20. Honvéd Gyalogosztály, amelyik kilenc csatában vett részt az olasz fronton, és az állománya többször is teljesen kicserélődött" – tette hozzá Balla Tibor.

Az utolsó, a 12. isonzói csatát, a caporettói áttörést 1917 októberében vívták a mai Szlovénia területén, és ekkorra már a központi hatalmak ragadták magukhoz a kezdeményezést. A Monarchia erői a segítségül küldött német katonákkal kiegészülve azt tervezték, hogy egészen a Tagliamento folyó vonaláig szorítják vissza az olasz hadsereget, de ez végül másképpen alakult. Október 24-én indult az offenzíva, amelyet egy nagy erejű gáz-, majd tüzérségi támadással készítettek elő, és még aznap elérték Caporetto városát, amely körülbelül 6 kilométernyire volt a fronttól.
„A 2. olasz hadsereg gyakorlatilag megsemmisült, a túlélők és azok, akik nem estek fogságba fejvesztve menekültek, s még a délebben lévő 3. hadsereget is kénytelenek voltak visszavonni a Tagliamento mögé" – mondta a történész.

Ezzel párhuzamosan az alpesi fonton is támadást indított a Monarchia, így a frontszakasz végül mintegy 200 kilométerrel lerövidült és a Piave folyónál, illetve a dél-tiroli területeknél állapodott meg.

Olaszország hihetetlen mértékű ember- és anyagveszteséget szenvedett: mintegy 300 ezer katona került fogságba, 10 ezren meghaltak, 30 ezren pedig megsebesültek a támadásban, de nagyon magas volt azok száma is (körülbelül 300 ezer), akik dezertáltak vagy elszakadtak az alakulataiktól. A központi hatalmak összvesztesége pedig mintegy 70 ezer fő volt.

A török front

A britek Egyiptomból előretörve próbálták elfoglalni Palesztinát és eljutni a Török Birodalom szívébe. 1917-ben a front Jeruzsálem környékén húzódott, és egészen 1918 őszéig voltaképpen állóháború folyt. Több osztrák−magyar tüzérüteg is kitüntette magát a Nagy Háború török frontján: a csak magyarokból álló, 10 centiméteres hegyitarackokkal felszerelt alakulatok több gázai csatában is részt vettek 1917-ben, sőt még egy tankot is sikerült kilőniük. A Gallipoli-félszigeten harcolt továbbá egy 10,5 centiméteres üteg egészen a háború végéig, illetve − a Jordán folyó mentén − egy szintén teljesen magyar legénységű, 7,5 centiméteres hegyiágyús üteg is.

Harc a tengeren

1917. május 15-én az Osztrák−Magyar Monarchia haditengerészetének hajói − a NOVARA, a HELGOLAND és a SAIDA cirkálók, valamint a CSEPEL és a BALATON torpedórombolók – megtámadták az antant által létesített tengerzárat az Otrantói-szorosban. A hajóraj parancsnoka Horthy Miklós sorhajókapitány, Magyarország későbbi kormányzója volt. A támadásra azért volt szükség, mert az Adriai-tengert a Földközi-tengertől elválasztó szoros fontos stratégiai pont volt: ezen keresztül juthattak ki a központi hatalmak hajói a szabad vizekre. A rajtaütésben a támadók győzedelmeskedtek, összesen 12 őrhajót elsüllyesztettek, tízet pedig megrongálnak, viszont a NOVARA is találatot kapott, sőt maga Horthy is megsérült. Végül a tengerzár egyötödét sikeresen megsemmisítették, így a következő hónapokban már biztonságosan kijuthattak a német, illetve az osztrák−magyar búvárhajók a Földközi-tengerre – mondta Balla Tibor.

A nyugati front

Még áprilisban a francia főparancsnok, Robert Nivelle elrendelt egy új támadó hadmozdulatot a német árkok ellen. Azt hitte, ezzel véget vethet a háborúnak. Április 16-án kezdetét vette a Nivelle-offenzíva az Aisne folyó mentén. A tüzérség a számbeli fölény ellenére sem tudott hatásos fedezőtüzet biztosítani az előretörő katonák számára, s ez döntőnek bizonyult. Az ily módon szinte vágóhídra hajtott gyalogság a két nagyobb támadás során mintegy 180 ezer fős veszteséget szenvedett. A műveletet május 9-én végleg le kellett állítani, mert a francia hadsereg teljes hadosztályai tagadták meg a lövészárkokba való visszatérést.
Összesen 54 hadosztályt érintett a lázadás, 20 ezer katona pedig dezertált. Nivelle-t haladéktalanul leváltották és Henri Philippe Pétaint nevezték ki a helyére, aki kemény fellépéssel, tömeges letartóztatásokkal, statáriális ítélkezéssel és kivégzésekkel szilárdította meg a fegyelmet a hadseregben.

A francia hadsereg támadásképtelenné vált. A harmadik champagne-i csataként is emlegetett ütközet eredménye kiábrándító volt: az áttörés és végső győzelem helyett odaveszett mintegy 350 ezer katona − a britek veszteségével együtt.