„A futás megtanít rá, hogy soha ne adjam fel!”

Mindig is kikapcsolt, a maratoni táv pedig egy távoli, elérhetetlen dolog volt, amire nagyon vágytam. Szerettem nézni a maratoni futókat verseny közben, tetszett, hogy szép a mozgásuk és mindig vonzott az a bűvös 42 kilométer.


És mennyivel kezdődött?

Nem is emlékszem, talán lefutottam néhány kört, esetleg kocogtam fél órát. Soha nem a távot néztem, inkább azt, hogy mennyi időt futok. Most is többnyire óra nélkül indulok útnak és arra figyelek, hogy az egy-másfél óra meglegyen, és annyit fussak, amennyi jól esik.

Mi vitt rá, hogy teljesítsd ezt a nagyon hosszú távot?

Nagyon tetszenek ezek a hosszú futások. Persze, vannak nehéz időszakok, de jól érzem magam, mert szabadságérzetet ad és szeretek szép tájakon futni. A futás mindig is az életem része volt, de körülbelül tizenöt éve kezdtem el 10 kilométer feletti távokat futni. Mindig is a maratonira készültem, amelyet először 2003-ban futottam le. Amikor megszülettek a gyerekek és újra futni kezdtem, hallottam az ultrafutásról és nagyon megtetszett a dolog. Van egy-két ultrafutó, akiket nagyon tisztelek és akiket kimondottan jó volt látni futás közben, ez nagyban motivált. Úgy gondolom, jelentős személyiségformáló szerepe van a hosszútávfutásnak. Ezek a versenyek arra tanítanak, hogy soha ne adjam fel.

Mennyi volt ezelőtt a leghosszabb táv, amit teljesítettél?

A leghosszabb 81 kilométer volt, ami szintén egy ultrafutóverseny volt, Szekszárd és Baja között, amelyet tavaly augusztusban rendeztek meg.

De a 81 és a 220 kilométer között azért óriási a különbség. Azt gondolnánk, hogy amikor valaki elkezd futni, fokozatosan teszi, előbb lefutja a tíz kilométert, a félmaratoni, a maratoni távot és így tovább fokozatosan. De te a 81 kilométer után egy évvel teljesítetted a 220-at. Hogyan lehet erre felkészülni?

Minden hajnalban futok egy órát és napközben próbálok hozzátenni még egyet. Hétvégenként igyekeztem minimum két órát futni, de négy óránál többet sosem futottam egyszerre a felkészülés alatt. Általában a reggeleket részesítem előnyben, hajnalban elindulok, hogy mire a család felébred és elkezdődik a nap, én is velük legyek.

Hát, tulajdonképpen igen. Hőség volt és az északi parton, ahol nagy a szintkülönbség, volt hogy egy-egy szakaszt menetelve tettem meg, de minden frissítő ponton megálltam. Ott lehetőség volt enni és inni, de én egy kis hátizsákkal futottam, úgyhogy bármikor tudtam menet közben is ételt, italt magamhoz venni.

Tulajdonképpen a saját a határaidat feszegeted…

Feszegetem, de valójában el sem hisszük, hogy mennyi mindenre képesek vagyunk, mert nem teszünk érte. Könnyebb azt mondani, hogy „Majd csinálom a jövő héten!", de ha kitűzöd azt a célt, amit el szeretnél érni és folyamatosan, rendszeresen teszel érte, nagyon jó érzés, amikor sikerül.

Volt holtpont?

Igen, volt. Körülbelül 140 kilométert tettem meg, amikor a lábam már nehezebben mozgott. Majd 170 kilométer körül azt éreztem, hogy nem haladok, majdnem elaludtam és fájt a lábam. Akkor kértem egy kis támogatást, biztatást a családomtól, akik autóval, biciklivel kísértek végig. Akkor és ott volt minden: sírás, nyafogás, nemhaladás. Megpróbáltam összeszedni magam és elhatároztam, hogy tovább futok. A férjem nézte az időt és megbeszéltük, hogy van úgy egy órám arra, hogy visszanyerjem az erőmet és újra haladjak. Körülbelül negyven perc telt el, mire ismét rendes ütemben tudtam újra futni. Akkor már az eső is eleredt. De attól kezdve nagyon jó volt, mert úgy megijedtem, hogy nem sikerül teljesítenem a távot, hogy újból erőre kaptam. Az utolsó három kilométer nagyon hosszú volt, mert ott már annyira vártam, hogy beérjek, hogy nem jött az a felhőtlen öröm sem. Hanem amikor célba értem és eltelt egy kis idő, akkor már éreztem, hogy „De jó! Megcsináltam!"

Bőven szintidőn belül teljesítettél és az egyéni női versenyzők között a hatodik helyen végeztél. Ez nagyon szép eredmény!

Amikor azon a nehéz órán átlendültem, akkor jöttek azok a nagyon mély gondolatok, amiket másoktól is hallottam előtte, hogy bármilyen nehéz helyzetből ki lehet jönni, csak hinni kell benne és tenni érte, meg akarni kell, és akkor már én is imádkoztam, hogy haladjon a lábam.

És mire gondoltál még? Mi adott erőt?

Csak arra gondoltam, hogy azért jöttem, hogy célba érjek és hogy teljesítsem a távot. Mondtam is magamnak, hogy „Te választottad! Te akartál odamenni, szeretsz futni, hát akkor fuss!". Nagyon örülök, hogy sikerült, mert nagy csalódás lett volna, ha nem tudom teljesíteni. Akkor eszembe jutottak a szeretteim, a barátaim, akiknek súlyos betegségből és nagyon nehéz helyzetből is sikerült kikászálódniuk.

Szerintem ez a dolog összetettebb, de azt gondolom, hogy a gondolataim és az, hogy a jó oldalát nézzük mindennek, nagyon sokat számít. Hinned kell benne, hogy képes vagy rá, ez másként nem megy. Ha fáj a lábad, azon meg kell próbálni túllépni és nem arra figyelni. Attól, hogy rosszul vagy, meg tudod csinálni, az egy velejárója az ultrafutásnak. Sokszor még öt kilométert sem lehet lefutni fájdalom nélkül, mert elég csak arra gondolni, hogy beszúródik az oldalad és nem kapsz rendesen levegőt. Meg kell tanulni ezeken túllépni. Ez nekem egy nagyon nagy tanulófutás volt.

Hogyan oldod meg, hogy a verseny alatt pótold az energiát, hisz óriási szénhidrát és ásványi anyag felhasználással jár a hosszútávfutás?

A magnézium és só pótlásra nagyon odafigyeltem a verseny során. Vannak különböző energia szeletek és gélek, amit én nem nagyon szeretek, de megpróbáltam megbarátkozni velük és erre szükség is volt a szénhidrát bevitel miatt. Ettől függetlenül én minden frissítő ponton a vajas-sós kenyér mellett tettem le a voksomat, amit paradicsommal és olíva bogyóval fogyasztottam. Inkább ösztönösen étkezem, mint tudatosan, erre majd még oda kell figyelnem.

Okozott valaha fájdalmat a futás?

Persze. Volt már sérülésem is és az Ultrabalaton után is pihentetnem kellett a lábamat. Olvastam egyszer egy futásról szóló könyvben, hogy „Tanulj meg együtt élni a fájdalommal és sosem leszel egyedül!". Ez nagyon megmaradt bennem. Igazából szerintem elkerülhetetlen a fájdalom, különösen az ilyen hosszú versenyek alatt és utána. Ettől függetlenül amíg tehetem, mindenképpen szeretnék futni.


És van még tovább, mint 220 kilométer? Mi az újabb cél?

Szeretném még lefutni ezt a távot, mert ez most nagyon megtetszett és remélem, hogy majd az időből is le tudok faragni.

A család hogyan fogadja a futás iránti szenvedélyedet? Gondolom, megértik, hisz a férjed is extrémen sportol…

Sok támogatást kapok a családomtól, a verseny alatt is nagyon fontos volt, hogy ott voltak, főleg az utolsó ötven kilométeren, amikor elbizonytalanodtam, hogy valóban sikerülhet-e. Nagyon nagy biztonságérzetet adott, hogy a férjem és a nagyobbik lányunk végigkísért és biztatott.

Melyik eredményedre vagy még ezen kívül a legbüszkébb?

Nekem a 81 kilométer egy nagyon fontos mérföldkő volt, ahol találkoztam az egyik ultrafutóval, akit nagyon tisztelek és aki már több alkalommal lefutotta a 246 kilométeres spártatloni távot. Azt a versenyt is ő nyerte, én pedig másodikként értem célba.


Mit mond az a futó, aki teljesítette a 220 kilométert annak, aki lefutotta a 246-ot?

Gratulál neki.


Magányos farkasok az ultrafutók?

Változó. Én az vagyok. Talán azért is szeretem, mert én is remete típus vagyok. Futás közben nagyon közel kerülsz saját magadhoz és ezzel a helyzettel tudni kell mit kezdeni.

Soha nem volt olyan reggel, amikor úgy keltél fel, hogy nincs kedved futni, fáradt vagy, eleged van, inkább alszol?

Kedvem az mindig volt, hiszen mindig volt célom, amit el akartam érni, így szívesen futok. Olyan persze volt, hogy álmos voltam és olyan is, hogy télen, hajnalban, ködben, amikor a szempilláimra rátelepedtek és ráfagytak a páracseppek, elgondolkodtam azon, hogy miért is csinálom.

Ez már egy kicsit fanatizmus…Az emberek mindenféle dolgokért tudnak nagyon rajongani, de azért meghozni azt az elhatározást, hogy valaki 220 kilométert fusson, ahhoz azért nagyon nagy elszántság kell.

Ez a dolog nekem nagyon fontos. Magamnak akartam bizonyítani, hogy meg tudom csinálni. És sikerült… Az is segített a futózarándoklatom során, hogy a szervezők tíz kilométerenként elhelyeztek egy nagy tulipánt az út szélén, amit mindig megérintettem, minden megtett tíz kilométer után. Erre folyamatosan figyeltem, hogy el ne mulasszam. Összesen huszonkét tulipán-simítás – és célba értem.

Fotó: magánarchívum