„A katonai közelharc nem ismeri a fair playt”

Azoknál, akik gyermekkorukban ismerkednek meg a sport világával, meghatározó élmény marad a mozgás szeretete. Önnél hogyan kezdődött?

Már az általános iskola első osztályában rajongtam a sportokért, ami tulajdonképpen a mai napig végigkíséri életemet. Elsőként az úszást szerettem meg, utána következett a kézilabda, amit a két évvel ezelőtti vállsérülésemig versenyszerűen űztem. Harmadikos vagy negyedikes koromban találkoztam először küzdősporttal, a birkózással, ezt követte a ju-jitsu és a judo, amit már a gimnáziumban ismertem meg. Főiskolai éveim alatt két kiváló mester kezei alatt fejlődtem: dr. Eleki Zoltán alezredestől a judót, míg Kovács Károly őrnagytól mindkét stílus technikáit tanulhattam.

Budapesti diák lévén több lehetősége volt választani a stílusok közül. Miért pont a birkózást választotta?

Nem tudom már pontosan. Lehet, annak a szórólapja került a kezembe, vagy egy birkózóedző jött el az iskolába ifjú titánokat toborozni a Budapest Honvédba, pontosan nem emlékszem. Számomra mindig is a mozgás számított csak. Ez egy belülről jövő, állandó késztetés, és nagyon tetszett, hogy a hétköznapi életben felmerült problémákat, stresszt az esetleges „energiatöbbletet" ellenőrzött, felügyelt környezetben lehet levezetni az edzéseken..

Miért váltott birkózásból a ju-jitsura?

A birkózást egy sérülés és a kézilabda miatt hagytam abba. Általános iskola ötödik osztályában az iskolába új testnevelő tanár érkezett, akit Sándor Ferencnek hívtak, és a ’70-es évek egyik legsikeresebb magyar kézilabda csapatának a Tatabányai Bányásznak volt a kapusa. Ő volt az, aki megszerettette velem egy életre a kézilabdát. Az általános iskola után a gimnáziumban a kézilabda mellett a judoval kezdtem el foglalkozni, és ekkor kezdtem el érdeklődni a Ju Jitsu iránt is. A judóban szerepet kaptak a dobások, leszorítások, fojtások, feszítések. Viszont úgy tartottam, hogy az ütések és a rúgások is szerves részét képezik a küzdelemnek. Elkezdtem egy komplex stílust keresni, ami ezeket ötvözi, így találtam meg a ju-jitsut, amelyet ezután a judóval párhuzamosan űzhettem a főiskolai éveim alatt. Természetesen a kézilabdát sem hanyagoltam el.

Milyen előnyei származnak abból, hogy több stílust is kipróbált karrierje során?

Egy harcművészet megismerése nagyban függ attól, hogy milyen edzőhöz kerül az ember, mennyire jön át a bushido szellemisége. A tisztelet, a becsület és az alázat a sport iránt később, a munka során is visszaköszön. Ahogy viszonyulok a mesteremhez, a csapattársaimhoz, úgy fogok a kollégáimhoz és a főnökömhöz is hozzáállni. Ezenfelül a harcművészet még tartást is ad annak a személynek, aki komolyan műveli.

Hol volt középiskolás?

Tatán kezdtem 1989-ben a katonai gimnáziumot. Abban az időszakban indult el az a kezdeményezés, hogy csökkenteni kell a honvédség létszámát. A katonai középiskoláknál is létszámleépítés történt, ennek köszönhetően iskolát kellett váltanom, így kerültünk az egri Lenkei-kollégiumba. A Lenkeiben kiváló volt a küzdősportoktatás, főleg a kyokushin karate volt nagyon népszerű a hallgatók körében. Én viszont továbbra is maradtam a saját stílusom mellett, hiszen addigra nagyon megszerettem a földharcot. Természetesen megnéztem más edzéseket is, de nekem első volt a földharc.

Az edzőtáborokat is látogatta?

Voltam edzőtáborban, de ekkoriban egyszerre űztem a kézilabdát, a judót és a ju-jitsut. Amikor kompromisszumot kellett kötnöm, mindig a kézilabdát választottam, mivel a csapatsportban egy ember hiánya is kihatással van a játékra. Főleg ha beálló vagy, ahová speciális testi adottságok szükségesek. A főiskolán viszont mindig a küzdősportot választottam, ekkor kezdtem el versenyezni.

Hány évesen lépett először a tatamira versenyzés céljából?

18 évesen, vagyis nem voltam épp fiatal, pedig a judónál is sokat számít, hogy minél fiatalabban kezdje el az ember. A késztetés viszont ennyi idő után is bennem van, így el is határoztam, hogy jövőre senior kategóriában is elindulok. Lehet, hogy „kis pofonoknak leszek nagy gazdája", de ez egy ilyen sport. Nemcsak adjuk a pofonokat, hanem kapjuk is. Aki nem szereti, az ne csinálja.

Mi indította el a katonai pályán?

Katonacsaládban nőttem fel, édesapám és mindkét nagypapám katonatiszt volt. Tőlük a hozzáállásomat és a hivatás szeretetét örököltem. Ők ugyanakkor nem ösztönöztek arra, hogy katona legyek, ez a saját döntésem volt. Egy nap leültem nagypapámmal beszélgetni erről, aki elmondta a katonaélet szépségeit és árnyoldalait. Tizennégy éves voltam, amikor eldöntöttem, hogy ezt a hivatást választom.

A kiképzés mikortól játszott szerepet a karrierjében?

1997-ben avattak hadnaggyá, kiképzéssel, oktatással pedig 1999-ben kezdtem el foglalkozni. Eleinte alegységparancsnokként a hallgatói századnál, majd 2004-től a Kinizsi Pál Tiszthelyettes Szakképző Iskolában voltam oktatótiszt, ahol elsősorban harcászat lőfoglalkozást, illetve katonai közelharcot oktattam.

Furkó Kálmán távozásával nagy űr keletkezett a honvédség közelharckiképzésében, ez mennyire volt érezhető?

Én szerencsére már nem éreztem ezt az űrt, mert azért akadtak szép számmal a honvédség állományában szakképzett kiképzők, akik próbálták ezt a hiányt pótolni. Amit Furkó ezredes úr lefektetett, azt a kor kihívásának megfelelően alkalmazták, és sikerült is a kiképzésünkbe beültetni. Ebben a nehéz munkában nagy szerepe volt többek között dr. Eleki Zoltán alezredesnek, Kovács Károly őrnagynak,  és Vincze József nyugállományú alezredesnek. Ők voltak azok, akik összefogták és továbbvitték azt a szellemiséget, amit Furkó ezredes úr ránk hagyott.

Milyen felkérések érkeznek a közelharckiképző részleghez?

Amikor 2009-ben megalakult a részleg, egy „road show" keretében látogatást tettünk a nagyobb alakulatoknál. Bemutatkoztunk, és ismertettük a feladatrendszerünket. Ezek után a saját csatornánkon folyamatosan tartottuk a kapcsolatot az alakulatokkal, és máig kapjuk a felkéréseket. Idén indul a Bercsényi László Különleges Műveleti Zászlóalj speciális közelharcképzése, amelyet az ő igényeiknek és tapasztalataiknak megfelelően alakítunk ki. De nemcsak lövészalakulatoknak tudunk segíteni, hanem rendszeresen tartunk továbbképzéseket például a rendészzászlóaljaknak is. Kissé speciális ugyan, de ide sorolnám az egészségügyi dolgozók kiképzését is, ahol az alkalmazottak ellen elkövetett atrocitások gyors és hatékony megoldására állítottunk össze egy olyan rendszert, amit akár a nővérek vagy betegápolók is könnyen alkalmazhatnak.

A részleg személyi állománya milyen küzdősportos múlttal rendelkezik?

Van egy jó képességű, „rossz arcú, szakállas részlegvezető" az én személyemben. Aztán van két testnevelőtiszt kollégám. Zagyva Sándor hadnagy a Testnevelési Főiskolán végzett testnevelő-egészségtan tanári szakon és másoddiplomaként felsőfokú birkózó edzői végzettséggel rendelkezik. A másik kollégám Németh Bálint főhadnagy úr, aki az általános testnevelési irányt képviseli, valamint testnevelő – földrajz szakos tanári diplomával rendelkezik. Ezenkívül van két nagyon felkészült kiképző altisztem, Tar Tamás törzsőrmester, többszörös kempo magyar bajnok, illetve Gulyás Zsolt őrmester, aki többéves tapasztalattal bír a kempo, a brazil ju-jitsu Vale-tudo stílusokban és utcai-harc magyar bajnok isés a különböző vegyes, „utcai harcos" technikák terén. A személyi állomány tehát széles körű ismerettel rendelkezik, így ha látunk egy olyan technikát, ami a katonáink számára használható, akkor azt beépítjük a foglalkozások tematikájába. A katonai közelharc stílusoktól független irányzat, így mindig tudunk fejlődni. Nyitott szemmel járunk a világban, állandóan képezzük magunkat, ennek köszönhetően folyamatos a változás.

A megnövekedett missziós szerepvállalások mennyiben változtatták meg az önök feladatrendszerét?

Speciálisabb a feladat. Előtte teljesen más volt az ellenségkép, elég csak a hidegháborúra gondolni. Napjainkban az aszimmetrikus hadviselésnek köszönhetően más a feladatrendszer, a missziók is mások. Nem az a feladatunk, hogy az ellenfelet úgy tegyük harcképtelenné, hogy utána mozdulni se bírjon. Úgy kell kezelnünk a helyzetet, hogy a delikvens maradjon életben, emberi méltóságában ne alázzuk meg, hiszen például a missziós területeken – különösen Afganisztánban − a vallási érzékenységet is figyelembe kell venni.

Akkor miért mondják azt, hogy a katonai közelharc pusztítóbb, mint a hagyományos stílusok?

Én úgy fogalmaznám ezt meg, hogy a katonai közelharc és a többi küzdősport között az a különbség, hogy az előbbi nem ismeri a fair playt. Hadműveleti területen a katonának az a feladata, hogy a rábízott emberi életet és küldetést a legkisebb veszteség árán is megóvja.

Hogyan építik fel a kiképzési modulokat?

Először is begyűjtjük a tapasztalatokat, majd az ötfős csapatom egyezteti a technikákat, hogy mi megfelelő, és mi használhatatlan az adott szituációban. A használhatókat ezután egymáson kipróbáljuk, majd a legegyszerűbbeket vagy a leghatékonyabbakat adjuk át a közelharc-foglalkozások során. Szakmai tapasztalatcsere céljából külföldi kiképzőkkel és alakulatokkal is dolgozunk.

Hogy néz ki egy átlagos napja?

Ha csapatoknál vagyunk, akkor reggeltől késő délutánig foglalkozásokat tartunk. Abban az esetben, ha a székhelyünkön tartózkodom, akkor a szokásos reggeli meeting, napi feladatok kiosztása, végrehajtása, események szervezése. Nem unatkozunk, de amint van egy kis szabadidőnk, mi is edzünk, fejlesztjük magunkat.