A katonaviselt apa és a sereg iránt érdeklődő fia együtt vállalt szolgálatot

Van egy mondás, miszerint egy nőt soha ne kérdezz meg a divatról vagy a barátnőjéről, egy férfit pedig a katonaidejéről, mert órákig tud beszélni róluk. Mint az utóbbiról Bikkes Ottó is, aki 1984-ben vonult be, s gépkocsivezetőként tizennyolc hónapot húzott le a helyi laktanyában.

– Utólag megszépül minden – mondja –, még az akkoriban elmaradhatatlan szívatások is jópofa történetekké szelídülnek. Egy eset azonban nagyon megmaradt az emlékezetében. Égető meleg nap volt, amikor a kopár Sárhegyre vezényelték ki őket. A gyakorlat szerint vegyi támadást kaptak, majd atomvillanást észleltek, kivédésükre sebesen magukra húzták a gázálarcot és a vegyvédelmi öltözetet. Aztán jött a parancs, hogy ássák be magukat, a köves talajon szikrát vetett a gyalogsági ásó, de a  lövészgödör csak nem akart mélyülni.

– Szinte megfőttünk, mire lekerült rólunk a cucc – meséli ki tudja hányadszor már az 54 éves férfi. Közben a ­fiát nézi, aki szorgalmasan bólogat, látni, hogy nem először hallja a kimerítő nap történetét. – Bence már nem volt sorkatona, de érdekelte a dolog, ezért is került időnként szóba a sereg.

A most 28 éves – s az édesapjához hasonlóan fegyveres biztonsági őrként dolgozó – fiatalembert mindig is érdekelte a hadtörténelem és a haditechnika. Szabad idejében az egykori városi helyőrség múltját kutatja a ma már nyugdíjas katonák segítségével.

– Nekem meg sem fordult a fejemben, hogy a fiammal együtt katona legyek – jegyzi meg a terepszínű egyenruhát viselő apa. – Az öcsém korábban mesélte, hogy a barátjával együtt belevágtak, de akkor még nem törődtem vele. Egyszer valahogy megemlítettem Bencének ezt a dolgot, mire azt mondta, hogy egy ideje már foglalkoztatja ez a lehetőség, mi lenne, ha jelentkeznénk. Arra gondoltam, miért ne, mindig is szerettem volna őt egyenruhában látni, én meg legfeljebb próbára teszem magam.

Sok idejük nem volt a töprengésre, mert éppen akkor jártak a városban a sereg toborzói, akik ellátták őket a szükséges információkkal, s ezzel megtették az első lépést közös elhatározásuk megvalósítására. Aztán négy hónappal ezelőtt megtörtént: apa és fia együtt húztak „surranót", s lettek önkéntes területvédelmi tartalékosok a gyöngyösi járási században. Mindketten őrmesteri rangban szolgálnak, s mindketten rajparancsnok-helyettesi beosztást töltenek be.

Apa és fia a lövészet közbeni helyes testtartást és célzást gyakorolja
Vincze Zoltán százados, kiképzőtiszt irányításával

– Az esetek többségében egyszerre vagyunk bent, részt veszünk a kiképzésen, készülünk a feladatainkra. Más-más rajban vagyunk, de nem rivalizálunk, inkább segítjük egymást, amiben csak lehet – állítják egyhangúan.

Bence főként az elméleti és a számítógépen elérhető ismeretekben jártasabb, apja viszont a korábbi katonai tapasztalatai révén ­terelgeti a fiát.

– Nekem az a tizennyolc hónap kimaradt az életemből, s miután létrejött ez az újfajta rendszer, úgy éreztem, nem árt, ha az ember megismerkedik a honvédségnek ezzel az oldalával. Csupa olyan dologgal, amivel a civil életben nem találkozhatok – mondja Bence, aki osztja apjának az önkéntes szolgálatról alkotott véleményét is.

– Aki manapság rádiót hallgat, tévét néz, tájékozódik a körülöttünk zajló eseményekről, annak a számára egyértelmű, hogy szükség van az ilyenfajta segítségre. Végül is, ezért döntöttem úgy, hogy amíg erővel bírom, addig megteszek mindent, amit tudok. Ha úgy hozza a sors, homokzsákot hordok, ha bajba jutott embereken kell segíteni, rám számíthatnak – vallja.

Az önként vállalt szolgálat máris sok-sok élménnyel ajándékozta meg a két férfit. Még a katonaviselt apa is számos újdonsággal találkozott, s elégedetten tapasztalta – bár nem is számított másra –, hogy itt már nem az egykori sorkatonaság lehangoló ridegsége uralkodik.

– Nálunk nagyon jó, már-már baráti társaság jött össze. Van közöttünk tanár, biztonsági őr, orvos, mi több, szolgálnak már velünk nők is, ennek ellenére hamar megtaláltuk a közös hangot egymással.

* * *

Szívvel-lélekkel vállalják a szolgálatot

„Ha szereted, akkor csináld…!" – biztatta ­Bencét a felesége, amikor otthon szóba került az önkéntes szolgálat. Apjának a ­párja is elfogadta ezt a döntést. Ottó öccse és a felesége, Bikkesné Válik Viktória is egyenruhát öltött. Viki lányuk tavasszal tölti be a tizennyolcadik életévét, akkor ő is beadja a jelentkezését. A tapasztalat azt mutatja, mondják, hogy a nők keményen helytállnak a kiképzésen, nagyon kitartóak és segítőkészek, látszik rajtuk, hogy ők is szívvel-lélekkel vállalják a szolgálatot.

Fotó: Szilvás István (Heves megyei Hírlap)