„A közelharc mentális tartást és önbizalmat ad a katonának”

Volt más választási lehetősége?

1986-ban, Nyíregyházán nem volt változatos kínálat önvédelmi- vagy küzdősport-egyesületekből. Lehet választani a judo és a boksz közül, vagy mehettem volna kickboxolni is. Kipróbáltam, voltam egy-két edzésen, de nem vonzott. Nem éreztem a tüzet, hiányoltam a légkört, ami megfogott volna. Kerestem a helyem a küzdősport világában, amit a kyokushin karatéban találtam meg.

A karate megismerése előtt volt-e alkalma kipróbálni magát élesben, illetve a karate megtanította-e az önfegyelemre?

A karate előtt sem igazán kerültem ilyen jellegű szituációba. Gyerekkori csínytevések, birkózások, kis verekedések persze előfordultak, de nem voltam rossz gyerek, nem kerestem a balhét. A karatéval való megismerkedésem után meg egyáltalán nem, és itt jön elő az önfegyelem. Igen, a karate megerősítette bennem az önfegyelmet.

Középiskola után hogyan alakult a sportpályafutása a katonaságig?

A kyokushin pályafutásomban történt egy törés: Szentendrére kerültem a katonai főiskolára, ami akkor ott működött. Akkor ismertem meg a wado-ryu-t, amit közel tíz éven át műveltem. Ezzel párhuzamosan Budapest közelsége miatt kinyílt a világ számunkra, lehetőségem nyílt más stílusokat is kipróbálni, de érdekes módon nem vezetett vissza az utam a kyokushin útra. Továbbra is űztem a wado-ryu-t, kipróbáltam a judót, a ju-jitsut, a thai boxot. Minden stílusba belekóstoltam. Vagy a stílusok belém? Nem tudom. De a tradíció, az alá- és fölérendeltség, a hierarchia miatt a karate maradt az örök szerelem.

Miután felavatták hadnaggyá, egyből egy alakulathoz került?

Egyből Hódmezővásárhelyre kerültem, ahol akkor is kiemelkedő sportélet volt. A mai napig a taekwondónak vannak ott jelentős hívei, bár én utóbbit csak külső szemlélőként figyeltem, mert nem fogott meg. Szentesen folytattam a wado-ryu karatét, továbbra is tudtam edzésekre járni, sőt, még edzőtáborokba is eljutottam.

Mint tapasztalt küzdősportoló és szakaszparancsnok, hogyan értékelte a laktanyán belüli küzdősport-életet?

Én ekkor már shihan Furkó Kálmán vezetésével a kioksoul katonai önvédelmi sportot űztem. Ez a katonai közelharc egy olyan fajtája volt, ami megfogott, megszerettem és leragadtam mellette. Hódmezővásárhelyen nem volt jellemző a közelharc foglalkozás. A lövészdandárnál meg is lepődtek, amikor a közelharc-foglalkozáson nem csak futottunk, akadálypályáztunk és erősítettünk, mint ahogy megszokták, hanem tényleg küzdeni tanultunk: estünk, keltünk, ütöttünk és rúgtunk. Hihetetlen módon élvezték a katonák, én is nagyon jó érzéssel gondolok rá vissza. Ott kezdtem el kiemelkedően értékelni a katonai közelharcot, azt, hogy ezek az egyszerű és hatékony technikák mennyire könnyen beleívódnak a katonák fizikai felkészítésének részébe.

Furkó Kálmán távozásával keletkezett egy űr a magyar katonai közelharcban, és csak évekkel utána kezdett újra összeállni a kép Eleki Zoltán alezredes és kollégái vezetésével. Ön hogyan kapcsolódott a csapathoz?

Engem úgy hívtak meg Eleki Zoltánék, hogy tudták: az akkori állomáshelyemen, a 25/88-as zászlóaljnál, Szolnokon nagyon komoly közelharc-oktatás folyt. Furkó Kálmán útmutatásait használtuk, ő volt a mesterünk, és akkor is létezett egy tematika, hogy mire legyen képes a katona az egyes szakaszokban. Például legyen képes egyenesen ütni, rúgni és esni, de akkor még nem írták le, hogyan, hányszor vagy milyen módon. Shihan Furkó távozásával valóban keletkezett egy pici űr, amelyet néhányan megpróbáltak betölteni. Úgy gondolom, hogy Eleki Zoltánék voltak a legösszeszedettebbek, és egy igazi egyszerűsített katonai közelharc-tematikát állítottak össze. Napjainkban Szentendrén működik egy katonai közelharc felkészítő rendszer alap, haladó és oktató fokon, ahol a leendő kiképzők azokat a technikákat tudják oktatni, amit Hódmezővásárhelyen, Debrecenben és Tatán is taníthatnak később. És ez a legfontosabb: hogy minden állomány ugyanazokat a technikákat tanulja, amely szintről a későbbiekben esetleg tovább lehet fejlődni. Teljesen rendben van, ha valaki emellett pluszban még más stílust is űz, de ezt az egy rendszert ismernie kell mindenkinek. Nem egy bizonyos stílust erőltetnek a kiképzők, hanem egy fix rendszer van, amiért köszönet illeti Zolit és csapatát.

Korábban eszerint származott probléma abból, hogy több stílust próbáltak erőltetni?

Én azon szerencsés helyzetben lehettem, hogy még középiskolásként úgynevezett összevont katonai közelharc táborokban voltam: 1987-ben, ’88-ban és ’89-ben jártam többek között Győrben, Tatán és Nyíregyházán. A katonai kollégiumok testnevelő tanárai nem csak egy bizonyos stílus képviselőit hívták meg, hanem az összes katonai kollégium növendékei odajöttek, és hoztak nemzetközileg elismert mestereket. Minden nap három-négy edzést tartottak, és az utolsó edzés mindig közelharc foglalkozás volt. Nyilván minden stílusnak megvan a saját nagysága, de a katonai közelharcban egyszerűsített technikát kell használni, ami könnyen tanulható, de ugyanakkor hatásos. Én itt szembesültem azzal, hogy mennyire lehet bonyolítani a technikákat, illetve a stílusok között mi a nagy különbség.

Továbbra is Szolnokon maradt?

Igen, ekkor már Eleki Zoliékkal is rendszeresen találkoztunk, információt cseréltünk, kerestük a megoldásokat arra, hogyan lehetne az ő tudásbázisukat felhasználni, de ezzel párhuzamosan újra kezdtem a kyokushin karatét shihan Lázár Tibor mesternél, akivel egy alakulatnál szolgáltunk. Szolnok után Székesfehérvárra kerültem, ahol törzstisztként, a különleges műveletek irányában kezdtem el dolgozni. Ott is folytattam a karatét, bár nem olyan rendszerességgel, mint szerettem volna. Három évet töltöttem ott, majd újra visszakerültem Szolnokra.

De ekkor már a Különleges Műveleti Zászlóaljhoz…

A kiképzésért felelős parancsnokhelyettesként rá kellett látnom a teljes kiképzési spektrumra, és ezt a parancsnok iránymutatása alapján kellett kezelnem. A 34. Bercsényi László Különleges Műveleti Zászlóaljnál és annak elődjénél, a Mélységi Felderítő Zászlóaljnál – ahol a sokat emlegetett Shihan Furkó Kálmán is szolgált – nem lehetett kérdés a katonai közelharc. Ennél az alakulatnál óriási hagyománya van ennek, a közelharc a katonák mindennapi életének fontos részét képezi. Ezen a területen a tisztek, altisztek és a legénység is tényleg megtesz mindent, hiszen felismerték, hogy a fizikai felkészítésnek hihetetlenül fontos eleme a közelharc-oktatás. Emiatt a 34-es katonái műveleti területen teljes biztonsággal fogják tudni kezelni a helyzetet, ha közelharcba keverednek.

Ilyen beosztások után hogyan került képbe a Ludovika Zászlóalj?

Ez nagyon érdekes történet, hiszen első körben nem akartam ide jönni. Én a 34-es, a 88-as zászlóaljnál szerettem volna folytatni a pályafutásomat. 2009-ben, amikor hazajöttem Afganisztánból, az OMLT-ből, meghívtak az akkori Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemre előadást tartani a kinti tapasztalatokról. Később, miután megkaptam a felkérést, gondolkodtam rajta – mivel én Szolnok irányába voltam igazán elhivatott –, és végül úgy döntöttem, elvállalom, hiszen a jövő tisztjeinek formálása nagyon fontos feladat, hihetetlen kihívás és nem utolsósorban hatalmas megtiszteltetés. És ezt nagyon komolyan gondolom!

Az ön személye mennyire változtatta meg a sportéletet az intézményben?

Az egyetem folyó testnevelési oktatásnak egyik fontos tárgyköre a katonai közelharc, ami már létezett, mielőtt idejöttem. Határozott célkitűzésemnek érzem, hogy a kiképzési foglalkozások segítségével a testnevelést, azon belül pedig a katonai közelharcot is felfuttassam. Minden évben meghívok különböző küzdősport és harcművész mestereket, akik tartanak a tisztjelölteknek egy bemutató edzést. Amellett, hogy mindenfajta sportot támogatok, volt már nálunk karate, judo, ju jitsu, defendo, kevert közelharc bemutató, és a tisztjelöltek eldönthetik, melyiket szeretnék művelni, majd ezt követően az egyetem sportegyesületeivel együttműködve, akár szakosztályi kereteken belül is lehetőség van edzeni a laktanya kerítésén belül.

Ennyi elfoglaltság mellett, hogy jut idő a saját edzésre?

Heti háromszor edzek rendszeresen, és természetesen a kyokushin karatét művelem shihan Horváth János irányítása alatt.

Összességében hogyan értékeli: milyen változásokat hozott a képzésbe az új katonai közelharc-rendszer?

Minden szinten hozott változásokat, akár a mozdulatokat, akár az azonnali harcképtelenné tételt nézzük. Meg kellett változtatni az ütés-, rúgás- és szúrásmagasságokat, hiszen abból indultunk ki, hogy ha rajtunk van a lövedékálló mellény és a felszerelés, akkor valószínű, hogy az ellenfélen is van. Ha viszont a test nagy százalékát lefogja a mellény, új támadási pontok kerülnek előtérbe, mint például a nyak, a lágyék, a genitális pontok, az arc, a szem, az orr, a fültő és így tovább.

Sokan felteszik a kérdést, hogy miért van szükség a közelharcra a precíziós fegyverek világában…

A legfontosabb szempont, hogy a közelharc mentális tartást és önbizalmat ad a katonának, illetve aki a közelharcban járatos, annak megvan a megfelelő fizikai kondíciója, jók a reflexei. Emellett ha missziós területen rendfenntartói feladatot kell ellátni, ott is előfordulhat, hogy ártalmatlanná kell tenni valakit, akinél ugyan nincs fegyver, de fenyegető magatartást tanúsít.