A lebegés szerelmese

„Érettségi után a Ganz-MÁVAG vasúti járműüzemében helyezkedtem el, majd átmentem autóvillamossági szerelőnek a Volán vállalathoz. Innen hívtak be 1972-ben katonának Szolnokra. Több mint hatvan ejtőernyős ugrással a hátam mögött az akkori MN 3100 fedőszámú alakulathoz kerültem, két évet húztam le mélységi felderítő katonaként. Sosem buktam le, fenyítésem nem volt, mégis honvédként szereltem le. Hüse Károly megpróbált ugyan rábeszélni, hogy vállaljak továbbszolgálatot, de akkor még nagyon frissen élt bennem az elmúlt huszonnégy hónap emléke. Inkább visszamentem a Volánhoz, de az ejtőernyőzés révén továbbra is tartottam a kapcsolatot volt katonatársaimmal és elöljáróimmal."

Ennek a kapcsolattartásnak aztán az lett a következménye, hogy Dér László pár hónap múlva már az isaszegi repülőanyag-ellátó központban dolgozott polgári alkalmazottként.

„Klubtársaim beszéltek rá a jelentkezésre, valakitől megtudták ugyanis, hogy az ejtőernyős szakanyagokhoz értő dolgozót keres a sereg. Vadászpilóták felszereléseinek, valamint különböző fotózási és időjelző berendezéseknek a raktározása, karbantartása volt a feladatom" – folytatja a nyugállományú törzszászlós.

„Két év után aztán kezdtem úgy érezni, hogy rövidesen választanom kell majd a sport és a munka között, mert a kettőt képtelen voltam összeegyeztetni. Polgári raktárosi beosztásom dacára ugyanis rengeteget jártam az országot, olyan gyakran és hosszú időkre küldtek szolgálati útra, hogy az már az ejtőernyőzés rovására ment. Ebben a helyzetben a lehető legjobbkor jött Gajdán Miklós alezredes – a HM akkori ejtőernyős- és deszant-főnöke – ajánlata: ha ismét bevonulok katonának, ugró beosztásba helyeztet. Neki köszönhetem, hogy 1978-ban Szentkirályszabadján továbbszolgáló szakaszvezetőként An–26-oson deszant-technikus lettem. Személyek ugratásáért, ejtőernyők, teherrendszerek összeállításáért és dobásukért feleltem. Ez volt álmaim beosztása: ugranom kötelező volt, és ejtőernyős oktatóként is igényt tartottak a munkámra. Egy év múlva meghívtak a katonai ejtőernyős válogatottba, 1981-ben az ausztriai Alpok–Adria Kupán pedig már az ugró csapat tagjaként vettem részt. Hivatásos állományba vettek, 1984-ben pedig szállítórepülő-századunk áttelepült Szolnokra.

Még hét évet szolgáltam az An–26-osoknál, aztán engedtem Bánki Imre ezredes unszolásának, és áthelyeztettem magam az MH 34. Bercsényi László Mélységi Felderítő Zászlóaljhoz. A fizetésem ugyan kevesebb lett, de döntésemet a mai napig nem bántam meg. A feladat ugyanis, amit kiképző tiszthelyettesként rám bíztak, igazi kihívást jelentett számomra: a kézi nyitásra, a szabadon zuhanásra, az új légcellás ernyők használatára, a nagy magasságú fegyveres ugrások végrehajtására kellett átképeznem azokat a katonákat és újoncokat, akik korábban „csak" körkupolás ernyővel ugrottak. Ráadásul akkortájt már lényegesen kevesebb időre hívták be a sorkatonákat, ezért Ölvedy Jani barátommal szinte teljesen át kellett írnunk a korábbi kiképzési terveket is. Az átképzés tematikáját, a hajtogatások és az ugrások fajtáját is közösen dolgoztuk ki. Ugyanakkor az új ernyők beugrása is a mi feladatunk volt, távrepüléseket is végeztünk. Ilyenkor arra kellett törekednünk, hogy minél hosszabb időt töltsünk a levegőben, és közben minél nagyobb távolságot tegyünk meg. Egyszer például kétezer méterről ugorva huszonöt kilométer távolságot siklottunk vissza a szandaszőlősi sportrepülőtérre."

Szerencsés embernek tartja magát, hiszen a munkája és a szenvedélye egybeesett. Meg sem fordult a fejében, hogy egyre sűrűsödő katonai feladatai miatt felhagyjon az ejtőernyőzéssel. Egyéni célba ugrásban kétszeres, stílusugrásban egyszeres magyar bajnok, részt vett a franciaországi, a törökországi és a jugoszláviai világbajnokságokon, utoljára 1991-ben, a magyar bajnokságon egyéni célba ugrásban állt a dobogó legfelső fokán.

„Abban az évben mondtam le a válogatott tagságomról" – veszi le a polcról a majd’ negyedszázados kupát. „Gajdán Miklós nyugállományba vonulása miatt ugyanis a válogatott szakmai vezető nélkül maradt, a csapat irányítását pedig senki nem akarta vállalni. Utódként (kizárásos alapon) tulajdonképpen csak én jöhettem szóba, hiszen akkor már elmúltam negyvenéves, és tudtam, hogy az életkorom miatt sportpályafutásom a vége felé közeledik. Bevallom, amikor átvettem a legendás „Miklós bácsi" helyét, még fogalmam sem volt róla, hogy milyen nehéz feladatra vállalkoztam. Őt mindenki ismerte és tisztelte, a lehetetlennek tűnő helyzeteket is képes volt megoldani. A Szolnok fölötti légtérzár feloldását például egyetlen telefonhívással el tudta intézni. Szóval egy ilyen nagy tekintélyű szakember, kiváló katona és hatalmas, kiterjedt kapcsolati rendszerrel bíró szakmai vezető helyére léptem."

Az első évek nagyon kemények voltak, az új szakvezető nehezen tudta elfogadtatni magát a hadsereg és az ejtőernyős sport akkori vezetőivel.

„A válogatott keretben eltöltött tizenkét év tapasztalatával a hátam mögött nagyon pontosan tudtam, hogy mit szeretnék elérni" – folytatja Dér László. „Elképzeléseim megvalósítását az edzőtáborok rendszerének megváltoztatásával kezdtem. Korábban ezek az összevonások tíznaposak voltak, reggel fél ötkor keltünk és nyolc óráig lezavartunk négy ugrást. Utána egy gyors reggeli következett, aztán délután kettőig újabb nyolc felszállás. Ebéd után az uszodában, majd este nyolcig a Tisza-ligeti sportpályán gyötörtük magunkat. A nőtlenszállón laktunk, a szolnokiak is, takarodó tíz órakor volt. A válogatott keret tagjai azonban (néhány kivételtől eltekintve) Veszprémben laktak. Előfordult, hogy egy évben 160 napot is távol voltak otthonról. Első lépésként ezt az őrült tempót lassítottam le. Csökkentettük a kiszolgálók létszámát, hajtogató katonákat nem kértünk, az edzőtáborok kezdetét a versenynaptárhoz igazítottuk, az összevonások idejét pedig a felére csökkentettük. Sikerült megvásároltatni a sportolóknak a legjobb ejtőernyőket és egy, a világversenyeken használt Weckbecker típusú célba ugrást értékelő berendezést. Ennek köszönhetően az edzéseken is a versenyekhez hasonló körülményeket tudtunk teremteni. Ettől kezdve pedig már csak azt kellett elérnem, hogy megváltozzon a világversenyeken részt vevő sportolók kiválasztásának rendszere. Korábban ugyanis még volt civil válogatott is, a csapatot pedig ennek a vezetői állították össze.

Az ötből általában csak két helyet kaptunk. Mindenki tudta, hogy a kiutazó keretbe nem csak a teljesítmény alapján lehet bekerülni. Ez egyébként érthető is volt, hiszen abban az időben magánemberként Nyugatra más módon nagyon nehéz volt kijutni. Egy kékszemű srác meg is kérdezte egyszer, hogy miért nem azok mehetnek, akiknek kék a szemük – ezzel véget is ért ejtőernyős versenyzői pályafutása. Előfordult az is, hogy az ötfős magyar csapatot azért nem tudták kiállítani, mert a kiutazó tíz emberből hatan kísérők voltak. Ezek után el lehet képzelni, mennyit kellett küzdenem azért, hogy a két válogatott együtt készülhessen a versenyekre. Erre azért volt szükség, hogy a civil edző is lássa a teljesítményeket, és ne tudja azt mondani: az ő versenyzői jobbak a katonáknál. Innen viszont már szinte gyerekjáték volt elérnem, hogy az edzők állítsák össze a csapatot, ne pedig azok, akik csak névről ismerik a fiúkat. Az első látványos sikerre sem kellett sokat várnunk: 1993-ban a Nemzetközi Repülő Szövetség által szervezett Európa-bajnokságon csapatunk a 3. helyen végzett, Asztalos István pedig egyéniben első lett. Ettől kezdve a magyar katonai ejtőernyőzést a világ élvonalában tartották és tartják számon; 1990-től a magyar bajnoki címet minden évben katonasportoló nyeri, 2000-től pedig a nemzeti válogatottat katonák alkotják."

Dér László szakvezetőként és edzőként a világ élvonalába segítette a magyar katonai ejtőernyőzést. Az akkor érvényes szorzójával számolva, 48 év szolgálati idővel, 2001-ben vonult nyugállományba. Tizenkét évig volt tagja a válogatott keretnek, s negyedszázada – a mai napig – a szakmai vezetője annak; 1990 és 2011 között, valamint 2013-ban a csapat edzője is ő volt. Az ország legjobb katonai ejtőernyőseit befogadó Szolnoki Honvéd Ejtőernyős Sportegyesületnek tizennégy éve elnökhelyettese. Mivel nyugdíjas, a honvédség nem tudja támogatni részvételét a versenyeken (tavaly a 38. katonai ejtőernyős világbajnokságot például Indonéziában rendezték). Csak a szűkös, állandó anyagi gondokkal küzdő szolnoki egyesület pénzéből, vagy a saját költségén utazhatna.