A legfélelmetesebb fegyvernem

Ez az a fegyvernem, amelynél mindig csak jól felkészült katonák szolgálhattak. Ahol a technikai eszközök fejlődése mindig újabb és újabb ismeretek elsajátítására kötelezte azok kezelőit. És nem utolsósorban az a fegyvernem, amelynek csatadöntő szerepét senki sem kérdőjelezte meg az elmúlt évszázadok folyamán – vallják a kötet szerzői.

Ennyi indoklás bőven elegendő, hogy az is érdeklődéssel forduljon a tüzérség története felé, akinek vajmi keveset mondanak a technikai részletek, a lőtávolságok, az űrméretek, a szállítási módok és löveganyag-típusok.
A katona munkája háromnegyed részben mérnökösködés: számolás és mérés – mondta egyszer egy honvéd tisztjelölteket oktató tanár, és szavai különösen érvényesek a tüzérségre. Akár a fegyverek tervezésére, akár hatékony működtetésére gondolunk, azok mindig a matematika és a fizika törvényeinek vannak alávetve. És ennek van valami tagadhatatlan szépsége: ahogyan a probléma beazonosításától a megoldásáig eljut a hadmérnök. A könyv technikai fejezeteinek visszafogott stílusa mögött ezért mindig ott érezzük az elfojtott lelkesedést, amely egyrészt valóban nem illeszkedne a tudományos igényesség követelményéhez, másrészt viszont még így, a sorok mögött meghúzódva is élvezhető olvasmánnyá teszi a különböző fegyverzetek bemutatását.

A tüzérség történetének kevéssé színes fejezetei közé tartozik a hadrend folyamatos változása, amely ugyanakkor fontos következtetések levonására ad alkalmat a mindenkori politikai akaratot illetően, amely az egész magyar haderő sorsát meghatározta. Ebből a szempontból különösen két korszak tanulságos, amelyek között érdekes hasonlóság, hogy az ország egyik idején sem volt teljes mértékben független.

Furcsa belegondolni, hogy miközben a kiegyezést követően a Monarchia keretei között milyen ugrásszerű fejlődésnek indult itthon az élet minden területe, a Magyar Királyi Honvédség számára nem engedélyezték tüzérség felállítását, az csupán gyalog- és lovascsapatokból alakulhatott meg. Egészen 1913-ig kellett várni arra, hogy a fokozódó háborús készülődés körülményei között az osztrák hadvezetés kisebb biztonsági kockázatnak érezze a magyar tüzérség felállítását, mint a képesség hiányát. Ki tudja: talán ennek a több évtizedes késlekedésnek, illetve a belőle fakadó fegyverzeti hiánynak is komoly szerepe lehetett az első világháború számunkra oly kedvezőtlen lezárásában.

A Monarchia évtizedeinek változatlanságával tökéletes ellentétben áll az 1945 utáni évtizedek permanens átszervezési láza. Ha nem volna a témához méltatlan, azt is mondhatnánk, egy idő után kifejezetten nevetésre ingerlő, hogyan váltották egymást szinte évente az újabb és újabb hadrendek, amikor épp, hogy megérkezett a frissen átvezényelt katona a családjával az ország egyik végéből a másikba, és szinte a kicsomagolás után rögtön indulhatott tovább. Ez a fejezet bőséges adalékokkal szolgál annak megértéséhez, miért is hasznosult annyira kevéssé a haderőre költött szinte megszámlálhatatlan mennyiségű pénz…

A magyar tüzérség történetét bemutató kötet erényei közül feltétlenül ki kell emelni a valóban káprázatos képanyagot. Az illusztrációk nemcsak érthetővé és követhetővé teszik a szöveget még a laikusok számára is, hanem kort festenek: a békés körülmények között fegyverükkel pózoló, a gyakorlatok vagy éppen igazi harci körülmények között azt működtető katonák, az arcok és a gesztusok ékesen tanúskodnak az adott korszak magyar valóságáról.

A könyv végén Konfuciusz szavait olvassuk: „Beszéld el a múltat, s megismerem belőle a jövőt". Ha ezt a gondolatot a magyar tüzérségre vonatkoztatjuk, valóban optimisták lehetünk, a szerzők pedig kétségtelenül mindent megtettek annak érdekében, hogy semmi ne maradjon feltáratlan a múlt dicsőségéből. A többi már nem rajtuk múlik.

(Balla Tibor et alii: A magyar tüzérség 100 éve. 1913-2013. Zrínyi Kiadó, Budapest, 2014. 320 p., 6000 Ft.)