A piavei pokol – a Magyar Honvéd magazin legfrissebb számából

Az 1918. tavaszi offenzívával összefüggésben a németek azt várták el legfőbb szövetségesüktől, az Osztrák–Magyar Monarchiától, hogy az olasz haderő, illetve az őket támogató brit és francia csapatok lekötésével segítse a nyugati hadszíntéren indítandó nagyszabású akciót. A dualista állam katonai vezetése erre mutatott is hajlandóságot, ám legkorábban a nyáron akartak volna támadni. Ez pedig azt jelentette, hogy a központi hatalmak két meghatározó ereje nem tudta összehangolni hadműveleteit – a háború folyamán már nem először.

Támadjunk? Ne támadjunk?

De milyenek voltak a Monarchia kilátásai 1918-ban? – teszi fel a kérdést a Hajdu Tibor–Pollmann Ferenc szerzőpáros „A régi Magyarország utolsó háborúja" című könyvében. A breszt-litovszki békeszerződés aláírásával (1918. március 3.) Oroszország kivált a harcokból, így lehetőség nyílt arra, hogy a dualista birodalom keletről más térségekbe, így például az olasz hadszíntérre csoportosítsa át szabaddá vált erőit. Az ebből adódó optimizmust ugyanakkor ellensúlyozta a rohamosan romló ellátási helyzet. Sajátos módon az 1917 őszén Caporettónál kivívott győzelem is a gondokat szaporította, hiszen az ott hadifogságba esett olaszok élelmezése a Monarchiára hárult. Az áttörés ugyanakkor újból megnövelte a katonai vezetők elszántságát: a 12. isonzói csata sikerét miért ne lehetne megismételni a Piavénál? Az offenzív stratégia hatékonyságát közvetve bizonyította az is, hogy az antant 1917 végén úgy határozott: az új esztendő elején védelmi képességeit fogja erősíteni. Az amerikai haderő Európába érkezéséig hátralévő időt a szemben álló felek egyaránt kritikus jelentőségűnek tekintették, és ennek megfelelően alakították a követendő stratégiát. A központi hatalmak úgy látták, ez az utolsó nagy lehetőségük a döntő áttörés kivívására, az antant pedig ennek kivédését tekintette alapvető fontosságú feladatának.

(További részletek a Magyar Honvéd magazin május 11-én, pénteken megjelent számában!)