Az örökmozgó séf
Szöveg: Szabó Béla | 2017. április 18. 7:09Harminchárom még gombócból is sok, nemhogy ugyanennyi eltöltött esztendő egy helyen, egy beosztásban – gondolná az egyszerű halandó. Törő András viszont másként látja: bár még van hét éve a nyugállományba vonulásig, ezen esztendőket is jelenlegi beosztásában szeretné eltölteni.
Amikor felhívtam dr. Ruszin Romulusz dandártábornokot, az MH 5. Bocskai István Lövészdandár parancsnokát, hogy szeretnék bemutatni a magazinban egy közalkalmazottat, rögtön rávágta: Törő Andris.
– Étkezdevezetőnk „száz éve van itt", katonák tízezreit, sok minisztert, vezérkari főnököt, ezred- és dandárparancsnokot szolgált ki, egy élő legenda – mondta a tábornok.
Nem tévedett, mert amikor eltöltöttünk egy délelőttöt Törő Andrással, kiderült, hogy valóban egy „legenda", és nagyon is élő. Mint egy bekapcsolva felejtett turmixgép – jutott eszembe, amikor egyszerre beszélgetett velünk, felügyelte a napi menü elkészítését, utasításokat adott a másnapi ÁNTSZ-ellenőrzéssel kapcsolatban, még megigazított néhány terítéket a nőnapi fogadásra berendezett asztalokon: talán öt percet sem beszélgettünk folyamatosan, de mindig visszatért.
– Bocs’, de ez egy ilyen szakma, szeretem mindenen rajta tartani a szemem – mondta.
Törő András
Azért a meg-megszakított beszélgetésből kiderült, hogy 1982-ben vonult be sorkatonaként az akkori Hadtáp Kiképzőközpont budapesti, Zách utcai laktanyájába, ahol egyszer konyhai munkára vezényelték. Sok más sorkatonával ellentétben őt egyből megragadta a konyha világa. Elvégzett egy szakácstanfolyamot, hamarosan őrmesterként élelmezési rajparancsnok volt, 1984-ben pedig törzsőrmesterként szerelt le. Ezután kezdődött debreceni (egyedülálló) karrierje. Közalkalmazotti – az akkori megnevezés szerint polgári alkalmazotti – beosztást kapott az ezred konyháján. Semmit nem bízott a véletlenre: 1986-ban elvégezte a kereskedelmi- és vendéglátóipari szakközépiskolát, s még ebben az évben oktató főszakács, élelmezési raktáros lett.
– Abban az időben a katonai szakközépiskolával együtt ezernégyszáz főre főztünk naponta, 14–16 sorállományú szakácsunk volt, köztük olyanok is, akiket az elemi higiénia „rejtelmeibe" is be kellett vezetni. Mindig mondtam nekik: ahogyan kinéztek, olyan lesz a konyhátok is – emlékszik vissza.
Ebben sok változás nem következett be az elmúlt harminchárom évben sem, mert amikor bemutatta a mostani konyhát, miként készül a napi menü, kis túlzással a padlóról is lehetett volna enni. A személyzet makulátlan ruhában végezte feladatait, ami talán annak is köszönhető, hogy beszélgetés közben megint felugrott az asztaltól, és átvett egy adag ruhaszállítmányt.
De térjünk vissza a múltba: 1991–1996 között a hajdúhadházi bázis étkezdevezetőjeként dolgozott, s ez idő alatt volt olyan gyakorlat is, amelyen 3200 főre főztek. De a „pálya csúcsa" a 2000. évi álmosdi határátkelőhely átadása volt, ahol a környező településekről ötezer vendéget fogadtak.
– No, de gyertek, megmutatom, ma hogyan dolgozunk – invitált bennünket, és meglepődve láttam, hogy a debreceni laktanyában három étkezde is van. Egy tiszti, egy legénységi, illetve egy a Kratochvil Károly Honvéd Középiskola és Kollégium tanulói számára. Ami egyből feltűnik: mindegyiket nagy gondoskodással, ízléssel rendezték be.
– Szép környezetben jobban esik az ebéd, még akkor is, ha önkiszolgáló a rendszer – mondta az étkezdevezető.
A három étkezde és egy konyha láttán felmerült a kérdés: hogyan tudják mindezt biztosítani? Törő András szavaiból kiderült, hogy nehezen, de nagy elánnal. A határvédelemmel kapcsolatos feladatok őket is érzékenyen érintik: kéthetes váltásokban tizennégy fő folyamatosan a katonák ellátását biztosítja a helyszínen. Ennek ellensúlyozására viszont a hajdúhadházi bázison szolgálókat berendelték a dandárhoz, így most mintegy negyven fővel oldják meg a „hazai ellátást". Ami ezen a napon csontleves volt gazdagon, toroskáposzta és lekvárral töltött fánk. (Nem bukta.) A közkatonától kezdve a dandárparancsnokig mindenki ezt kapta ebédre. Illetve a „Kratochvilosok" picivel többet. Nekik ugyanis napi ötszöri étkezés jár: reggeli, tízórai, ebéd, uzsonna és vacsora. Ez viszont hatalmas szervezőmunkát igényel, és a konyhán dolgozókat nagyon leterheli. De Törő Andrásnak erre is van megoldása. Három műszakban dolgoznak: a reggelesek fél hattól fél kettőig, a köztes műszak fél nyolctól fél négyig, míg a délutánosok fél tizenkettőtől este fél nyolcig állnak a dandár rendelkezésére. Azt is megtudom, hogy egyre nehezebb megtartani mindenkit, hiszen a polgári életben egy szakács fizetése – ahogy András mondta – hármassal kezdődik, és sok nullával fejeződik be. Neki csak a családias légkör, a baráti viszony biztosítása a munkatársak között, egy kis cafetéria, és némi munkaidő-kedvezmény áll rendelkezésére a dolgozók megtartásához.
– Azt sem szabad azonban elfelejteni, hogy a seregben dolgozók azért egy picit „burokban" vannak civil társaikhoz képest: a honvédség biztos állást, megélhetést garantál, sok egyéb más mellett – emelte ki.
Miután majdnem mindig csak másokról beszélt, megkérdeztem: hogyan lehet egy munkahelyen harminchárom évet eltölteni a napi rutinban, anélkül, hogy belefásuljon az ember?
– Nekem ez az életem, minden egyes nap inspiráció és elégtétel is számomra. Reggel bejövök, a munkatársaimmal megbeszéljük a napi teendőket személyre szabva, aztán főzünk, majd tálalunk, közben meg idegeskedek: elég lesz-e az étel, ízlik-e majd – és így tovább. De a legnagyobb elismerés számomra, hogy a (mostani) napi száznyolcvan vendégből százhetvenen megköszönik az ebédet, és kérdezik: holnapra mit főztök? Ez egy olyan szakma, ahol minden nap megmérettetsz, s mindig azonnal kapod is a visszacsatolást. Ha jó, ha rossz.
– Természetesen főzéssel – mondta, és mutatta serlegeit.
Minden honvédségi főzőversenyen elindul, s általában rendre meg is nyeri azokat. (Sőt civil megmérettetéseket is.) Számtalan első helyet szerzett babgulyásaival, de nyert már lecsófesztiválon, nemzetközi mezőnyben toroskáposztájával, és elhozta a békéscsabai csülökfesztivál különdíját is. A dicsőséglista hallatán megkérdeztem: mi a séf kedvenc étele, s melyik az, amelyet a legkevésbé szeret elkészíteni?
– A kedvencem? – kérdezett vissza, majd hosszas morfondírozás után sem tudott válaszolni, de a legkevésbé szeretett általa elkészítendő ételére kijelentette: a zöldborsófőzelék. És azt miért nem szereted? – kérdeztem, mire ő elnevette magát: mert egy újságíró kérdésére valamit válaszolni kell.
– Amúgy hazudtam, mindent szeretek főzni és enni – tette hozzá nevetve.
Persze egy séfnek sem mindig a főzés, a konyha körül forog az agya, neki is volt egy kedvenc hobbija, a galambtenyésztés. Sok éven keresztül amerikai King galambjaival is nyert díjakat, de pár éve – legnagyobb sajnálatára – ezzel a hobbijával, allergiája miatt, fel kellett hagynia. Így mára maradt az „örök szerelem", a konyhaművészet. Arra is rákérdeztem, vajon ezt a „művészetet" sohasem akarta a civil életben is gyakorolni?
A vállalkozói szellem azért nem áll messze tőle – derült ki későbbi szavaiból, hiszen igazi vendéglátós família az övé. Felesége 1986-tól 1992-ig vezette a hajdúsámsoni lakótelep tiszti klubját, majd annak megszűnte után azt 2000-ig „családi vállalkozásban" vendéglőként – ő a kocsma kifejezést használta – vitték tovább. Fia pedig tizennégy éven keresztül működtette a hajdúhadházi bázis kantinját.
Végezetül pedig – mintegy indoklásként, hogy miért maradt ennyi évtizeden keresztül jelenlegi helyén – megmutatott néhány kitüntetést. Csak távirati stílusban: amit egy közalkalmazott megkaphat elismerésként, ő mindennek a birtokába került. Négyszeres Kiváló Dolgozó érem, a Honvédelemért Kitüntető Cím mindhárom fokozata, és még sorolhatnám.
– De nem ez a lényeg, hanem az, hogy ha újra kellene kezdenem az életemet, akkor is ezt az utat választanám. A hadsereg és a konyha volt az életem, s remélem, marad is egy ideig. De ezt már csaknem futtában mondta, hiszen kezdődött a tálalás…
