„Bajtársként és lelkészként kell utat találnom a katonákhoz”

Hogy szólíthatjuk: Atyám? Főhadnagy úr? János?

Egyszerű családból származom, és 14 éve vagyok lelkipásztor, vagyis Urunk szolgája. Ezekből következik, hogy nem alakult ki bennem semmilyen cím- és rangkórság, de azt is látni kell, hogy a kérdést nem én döntöm el. A tábori lelkészeket leggyakrabban atyának szólítják a katonák. Én ezt a megszólítást alázattal el tudom fogadni, hiszen jól kifejezi a katonalelkész speciális feladatát, amennyiben a lelkész sorsközösséget vállal a katonákkal, egyenruhát is visel, de végső soron mégis csak és elsősorban lelkipásztor. Annak is nagyon tudok örülni, ha a nevemen szólítanak. Számomra az már a bizalom, a közvetlenség jele.

Mikor és miért döntött úgy, hogy a katonai hivatást is az élete részévé teszi?

Ez már régen, a pályám elején történt. 2004-ben jelentkeztem és meg is kaptam az egyházam kiküldését a tábori lelkészi szolgálatra. 2016 nyár végén került rám a sor. A honvédséggel korábban is volt kapcsolatom, sorkatonai alapkiképzést kaptam, később önkéntes műveleti tartalékos katona lettem. A jelentkezés óta eltelt ugyan 12 év, utoljára a Győri Evangélikus Egyházközség parókus lelkésze voltam, de a döntésemet nem változtattam meg. Amikor hívtak, habozás nélkül igent mondtam. Hogy miért? A hihető és könnyebben emészthető válasz, illetve ok a kihívás. A fontosabb és személyes ok a szolidaritás. Az apai nagyapám 21 évesen került a keleti frontra mint felderítő. 23 évesen, sebesüléssel esett hadifogságba, egy akna robbant mellette. Egyetlen eredeti ingóságával egy katonáknak kiadott imakönyvvel, ami valahogy elkerülte szovjet vendéglátói figyelmét, túlélte a fogságot. 1948-ban 26 évesen, rongyokban tért haza. Az ellátatlan sebesülése miatt egész életében bottal járt, a sok szenvedésért és az elrabolt hat esztendőért életében semmilyen megbecsülést és kárpótlást nem kapott. Én tudom, hogy nagyapámat a hit tartotta meg. Nem egyszerűen a személyes, belső meggyőződés, hanem azoknak a közössége, akik ugyanúgy hittek. Akik egymással szolidárisak voltak, mondjuk ki nyugodtam, egymás terhét hordozták.
Úgy gondolom, hogy én tartozom. Az elődöknek megbecsüléssel, a mai katonáknak pedig keresztény szolidaritással.

A 2016. őszi a harmadik alapkiképzésem volt. 25 évvel ezelőtt vettem részt a sorkatonai alapkiképzésen, majd Szentendrén kaptam ÖMT-s kiképzést, végül 2016 őszén, Tatán végeztem el a 10 hetes alapkiképzést. Ma más, megítélésem szerint sokkal jobb katonáskodni, mint 25 éve. Sokkal kisebb lett a haderő, ezért jelentősen felértékelődött az ember. A legmeghatározóbb tapasztalatom az emberség, illetve a gyakorlatias bajtársiasság, amiben persze mindig lehet és kell is fejlődni. A tábori lelkészek a szolgálatukkal ezt a folyamatot segítik elő.

A tatai 10 hetes alapkiképzést követően mikor és hova került beosztásba?

2016. november 14-től a HM Tábori Lelkészi Szolgálat Protestáns Tábori Püspökség szolgálati ág evangélikus lelkészeként heti négy napban az MH 25. Klapka György Lövészdandár tábori lelkésze vagyok. December közepétől Győrben is végzem a lelkészi szolgálatot.
Az MH 12. Arrabona Légvédelmi Rakétaezred parancsnoki értekezletén mutatott be Jákob János dandártábornok, püspök úr. Tudni kell, hogy hetente csak egy napot, szerdánként vagyok Győrben, tehát máig ténylegesen csak néhány napot töltöttem a győri bajtársaim között.

Hogy jellemezné a katonai lelkészi szolgálatban eltöltött első hónapjait?

Ez az ismerkedés, az integráció időszaka. Életem nagyobb részében „civil" lelkipásztori szolgálatot végeztem és álszerénység nélkül mondhatom, jól. Utolsó szolgálati helyemen, Győrben nagyon sokat dolgoztam az idősotthonunkban, iskolánkban, óvodánkban és főként a gyülekezetben, sokrétű volt a munkám. A katonalelkészkedés más. Meg kell találnom a helyem a katonák közt. A bajtársakkal bizalmas, közvetlen kapcsolatot kell kialakítanom-kiérdemelnem úgy, hogy az elősegítse a lelkészi szolgálatomat és ne lehetetlenítse el. Ez időigényes és nehéz út. Egy „jópofa", hebrencs embert ugyan könnyű megkedvelni, de már sokkal nehezebb komolyan venni. A lelkész nem magát árulja, hanem annak az Istennek az eszköze, aki megbízta a szolgálattal. Vegyük észre, hogy az Isten emberré lett, hogy közel kerülhessen az emberhez, szót tudjon érteni vele, így a lelkésznek is jelen kell lenni, nem felejtve el, hogy miért és kinek a szolgálatában áll. A közösség számára értékes ember nem attól válik fontossá, hogy a csapból is ő folyik, nem. Aki igazán fontos, az fel sem tűnik, ha jelen van, de nagyon hiányozna, ha nem lenne. Most egy időigényes finomhangolás és útkeresés folyik, aminek a végére érve bajtársként és lelkészként kell utat találnom a katonákhoz.

Miben is nyilvánul meg valójában a győri alakulatnál végzett tábori lelkészi szolgálat?

Tábori lelkészi feladatom a csapat lelki, erkölcsi erejének a fenntartása és a szabad vallásgyakorlás biztosítása, valamint a katonai események feldolgozásában való segítség. Olyan lelkész vagyok, aki a laktanyában, a katonák és a hozzátartozóik között végzi a lelkészi szolgálatot. Rövid istentiszteleteket, áhítatokat, lelki gyakorlatokat tartok – minden szerdán 13:30-kor az imateremben -, ha igény van rá kirándulást, a katonák gyerekeinek nyári tábort szervezek. A katonák és családtagjaik részére térítésmentesen végzem az egyházi szolgálatokat, úgymint keresztelés, esketés, temetés, sírkőszentelés, ház áldása, nem megfeledkezve a lelki gondozásról sem. Nem minden katona „érdekelt" a tábori lelkész szolgálatában, de minden katonának van olyan hozzátartozója, aki keresztelés, esketés, temetés, illetve gyász kapcsán igényelné lelkész segítségét.
Az egyházi ügyek intézésében mindenképpen érdemes a tábori lelkész segítségét kérni, mert a lelkész otthon van az egyházi hivatali dolgokban, a segítés a lelkész munkaköri kötelessége, arról nem is beszélve, hogy az egyházi hivatalokban is csak hivatali időben lehet eljárni, így a lelkész bevonásával a katonának ezért nem kell külön szabadságot kivennie.
Kiemelendő feladatom a lelki vezetés, amelyet kis csoportok, az egyes katonák vehetnek igénybe:
„Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve és én megnyugvást adok nektek!" Ezzel hívja az Egyház Ura az embereket, ennek az Úrnak a szolgálatában állok.
El kell fogadni, hogy az embernek bármilyen testi ereje van is, bármilyen cél- vagy öntudatos legyen is, nem bír el mindent. Nincs olyan edzett katona, akit ne venne igénybe lelkileg, mentálisan a katonai szolgálat, s különösen igaz ez műveleti területen. Fogcsikorgatva sok mindent le lehet küzdeni, de közben jelentősen romlik az emberekhez való viszony és a munkavégzés eredményessége is.
Talán egy példával egyszerűen meg tudom magyarázni a lelki vezetés lényegét. Ha egy embernek megsérül a lába, jó, ha akad valaki, aki eltámogatja a kötözőhelyig. Ha baj van, így kell a bajtársaknak egymást támogatniuk. A lelki vezető nem az, aki átkarol, és oda visz, ahova kell (persze ilyen is lehet), hanem sokkal inkább az, aki mankót ad, hogy a sérült maga tudjon járni. Különösen a lelki vezetésre igaz, hogy azoknak tudok segíteni, akik igénylik és elfogadják azt.

Vannak-e tervek, célok a jövőre nézve, amiket mindenképpen szeretne megvalósítani?

Célom, hogy a katonaközösség hasznos tagja legyek azáltal, hogy betöltöm a hivatásom. A velem együtt érző és gondolkodó katonákkal, Isten segítségével sokat tudnánk tenni a katonák lelki egészségének a fenntartásáért vagy helyreállításáért, a katonaélet nehézségeinek az elhordozásáért. Célom a keresztény, vallásukat gyakorló katonák megerősítése abban, hogy nemcsak mint jó katonák, de mint jó keresztény emberek is sokat tehetnek a bajtársaikért, az egész közösségért és a családjaikért.

A lelkészi, katonai hivatás mellett szabadidejében még a repülésnek is hódol…

1972-ben egyszerű, nem kimondottan vallásos családba születtem. Vidéken nőttem fel. Ahogy Günter Grass írja Hagymahántás közben című önéletrajzi regényében: „A szüleim egészen jól neveltek, rosszul." Jó tanuló voltam, de nem kitűnő. Nagyon vonzott a katonai pálya. Előbb Szolnokra jelentkeztem, repülőgép-szerelőnek, felvettek, de ez a pálya családi ellenjavallatra nem jött össze. Aztán, mint a repülésért lelkesedő, érettségi után katonai repülő szerettem volna lenni, vigyáztam az egészségemre, sportoltam, hogy alkalmas legyek, hogy pilótaként szolgáljam a hazám, de akkor néhány évig nem volt repülőhajózó-képzés. Evangélikus lelkész lettem, a teremtő Istent szolgálom, sokfelé éltem, sokat utaztam, megnősültem, van két szép gyermekem. Győrött időnként lehetőségem van repülni is, ifjúsági repülőegyesületet alapítottam, tehát összességében többet kaptam, mint amennyit akartam vagy reméltem. Lentről kezdtem, volt bőven részem megpróbáltatásban, de Isten mindig minden akadályon átsegített, így a hozzám hasonlók nagy sokaságával igazán együtt tudok érezni.

Fotók: Kapás Viktor hadnagy, Szabó János főhadnagy archívuma és a szerző