Ecsettel (is) szolgálnak

„Ez az, ami kell nekem"

Tóth Mónika főtörzsőrmester, az MH LVIK atom-, biológiai, vegyi riasztási és értesítési rendszer (ABV RIÉR)  Regionális Részleg Központ adatfeldolgozója világéletében nagyon szeretett rajzolni és festegetni. 1997-ben aztán úgy gondolta, a vízfestéknél maradandóbbat kellene alkotni. Mint meséli: valósággal beszabadult egy művészboltba, festéket, ecseteket, vásznat vett, és teljesen autodidakta módon festeni kezdett.

„Teljesen változó, hogy mit festek, de nagyon szeretem a tájképeket. A csendélet nem fog meg valahogyan, viszont néha fantáziaképet vagy portrét is készítek. Attól függ, milyen hangulatban talál meg a megfelelő mennyiségű szabadidő" – vallja Tóth Mónika.

Ez utóbbi fontos, mert a festéshez bizony nem elég az itt-ott elcsípett üres félóra. A katonafestőnő szerint többek között ezért is kiváló lehetőség számára Mátraházán a honvédségi alkotótábor, a „katonaművészek oázisa".

„Ezek a táborok olyan löketet adnak, amely után sorban születnek meg itthon is a képeim. Ott reggeltől estig festünk, folyamatos a munka. Nem vagyok „éjszakai bagoly"-típus, de idén nyáron is előfordult, hogy hajnali kettőig dolgoztam. Onnan az ember nem akar elmenni sehová. Idén nyáron is olyan szűknek tűnt az a nyolc nap…" – emlékszik vissza az alkotó.

Tóth Mónika persze nemcsak önmagának és szűkebb környezetének fest: korábban Ráckevén önálló kiállítása is volt, amelyet más katonai festőkkel közös kiállítás is követett. Az egykor autodidaktaként indult festőnő évek óta folyamatosan képzi magát, szakkönyveket olvas, és nagyon szeret fényképezni is. A vászon elé ülve a fotók – mint mondja – jól használva nagy segítséget jelentenek neki.

„A fényképek adnak egy mintát, amit felvázolok a vászonra. Utána viszont kötelezően el kell rakni a fotót, mert különben az ember nagyon ragaszkodna hozzá, és az nem helyes" – avat be minket kissé a műhelytitkokba a főtörzsőrmester asszony.

Kérdésünkre azt is elmondja, hogy katonatársai többségének tetszenek alkotásai és biztatják: fessen még, sőt, újabb kiállítást is szívesen megnéznének, akár Veszprémben is… Katonai témájú képekben viszont egyenlőre még nem gondolkodott, bár az alkotótáborban látott egy neki tetsző, harckocsit ábrázoló képet.

„Számomra a festészet hobbi, teljesen kikapcsol. Alkotás közben megszűnik a külvilág. Ez az, ami kell nekem" – hangzik az összegzés.

„Ez az én örömöm"

Nomen est omen: Karácsony Jánosné főtörzsőrmester, az MH LVIK Légi Irányító Központjának azonosító tiszthelyettese esetében egy három évvel ezelőtti, afféle kreatív családi karácsony indította el azt a folyamatot, amely azóta összesen harminchét festmény megalkotásához vezetett. Családi körben megegyezés született ugyanis arról, hogy ajándékként csakis saját készítésű tárgyat lehet a fa alá tenni.

„Festeni fogok, ez volt a legelső gondolatom. Aztán nyáron elmentem a honvédségi alkotótáborba, ahol megtörtént velem a csoda. Fantasztikus volt, rengeteget tanultam, azóta festegetek, teljesen amatőr szinten. Előtte soha nem tanultam még csak rajzolni sem" – mondja a főtörzsőrmester asszony.

Mindebből talán már sejthetjük, hogy a festészet számára teljesen ösztönös tevékenység, amit nagyban befolyásol aktuális hangulata is. Az ihletett állapot feltétlenül szükséges az alkotáshoz, amelynek szerinte a lelki folyamata is különleges.

„Ami megszületik végül a vásznon, abban mindenképpen rejlik valami belőlem is. A festés hol öröm, hol kínlódás. Kicsit talán szerelmes is vagyok közben a képbe… Amikor pedig elkészül, mindez szeretetté válik. Van olyan képem, amitől éppen ezért sosem válnék meg. Csodálatos érzés létrehozni valamit, amikor pedig a folyamat végén összeáll az alkotás, euforikus állapotba kerülök" – ecseteli Karácsony Jánosné.

Műtermeként szolgáló lakásában éppúgy találunk sötétebb tónusokban gazdag, borúlátó festményeket, mint vidám, fényes színekkel megalkotott tájképeket. Mint kiderül, a festőnőt különösképp vonzza az erdő mélye, a lombokon átszűrődő sejtelmes fény és a rejtett, misztikus derengés. Legkedvesebb képének is a Rezzenő ködfény címet adta.

(Legfelső képünkön a festőnő éppen ezen a képen dolgozik.)

„Már alig várom a tavaszt, amikor is ki fogom próbálni az úgynevezett plein air festészetet, azaz kimegyek a természetbe és megpróbálom a helyszínen megragadni a témát. Ez nem könnyű, mert eleve nem mindegy, hogy milyen részletet választ az ember, másrészt gyorsan változnak a fények, az árnyékok és a színek. Meg aztán olyan tájszeletet szeretnék lefesteni, ami valahol az én belső világomban is megtalálható" – vázolja távlati terveit az alkotó.

Hitvallása szerint az a jó kép, ami érzelmeket kavar, és nézete szerint nagyon élethűen nem érdemes festeni.

Merthogy azt már fényképezni kell…

Fotó: Tóth László és a szerző