Egy ápolónő, százharminc sebesült

Szöveg: Takács Vivien | 2015. március 31. 9:24

Ilonka nénivel először a kilencvenedik születésnapján találkoztam. Arca vidám és meglepett volt a sok ember láttán, akik őt jöttek el köszönteni és ünnepelni. Pár héttel később kettesben voltunk. Botját a sarokba téve leült velem szembe és megkérdezte: „Kedveském, akkor mesélhetek?” Én bekapcsoltam a diktafonomat, Ilonka néni pedig közel három órán keresztül beszélt az életéről.

Kezdetek

Szilágyi Ilona 1925. március 1-jén született Poroszlón. 1939-ben, tizennégy évesen a Beliczay mézeskalács-nagyüzem üzletében eladóként kezdett el dolgozni. Itt találkozott először Horthy Miklósnéval, aki rendszeresen ebbe a boltba járt vásárolni.

1943-ban egy újságban olvasta a Vöröskereszt hirdetését, amelyben önkéntes ápolókat kerestek. „Ekkor a Vöröskereszt vezetője báró Apor Gizella volt, aki megkérdezte tőlem, hogy miért szeretnék jelentkezni önkéntes ápolónőnek? Erre én azt válaszoltam: tudom, hogy nincs elég nővér, és szeretnék segíteni a sebesült embereken" − mondta.

Ezután Ilona egy kéthetes továbbképzésen vett részt, ahol a többi között megmutatták neki, hogyan fertőtlenítsen le sebeket, illetve azt, hogy a töréseknél mit és hogyan csináljon.

A 11. helyőrségi kórházban

„A két hét letelte után áthelyeztek a 11. helyőrségi katonakórházba. Előtte azonban két idősebb nővérrel katonáknak osztogattunk csomagokat a Keleti pályaudvaron" − mesélte Ilonka néni, aki 1943 és 1945 között dolgozott a helyőrségi kórházban.

„Amellett, hogy ápolónő voltam, önkéntes véradó is. 1944-ben volt olyan nap, hogy kétszer is kellett vért adnom, annyi volt a sebesült. Százharminc beteg jutott rám. Ugyan a vízcipeléshez, a betegek mozgatásához és fürdetéséhez kaptam magam mellé három kiskatonát, de ennek ellenére nagyon fárasztó volt" − emlékezett.

A kórházban emeletes ágyak voltak, de annyi volt a beteg, hogy az ágyak közé hordágyakat is tettek.
A háború miatt a kórházba sokszor csak este hét után tudták a sebesülteket beszállítani. „Nappal a kórtermekben voltunk, este pedig fürdettük a sérült katonákat, reggel újra a kórtermekben kezdtünk. Hogy egy kicsit pihenni tudjak, a sarokba, az ajtó mögé bújtam, és úgy aludtam pár órát. Néhányszor előfordult, hogy pihenés közben meghallottam, hogy a nevemet kiabálják: ekkor tudtam, vért kell adnom."

Ilonka néninek parancsba adták, hogy az élelmiszerraktár vezetőjétől bármit kérhetett, amire csak szüksége volt. „Cukrot, mákot, zsemlét, felvágottat és még rengeteg mindent kaptunk. Felvittem az osztályra és adtam belőle az orvosoknak is" − mondta.

Bombázás

1944-ben a helyőrségi kórházat több bombatámadás is érte. A belgyógyászati osztály egyik orvosokkal teli szobáját is kilőtték. „Több mint tíz kollégám hunyt el. Egy hét múlva egy másik osztályt is bombatalálat ért, ahol szintén sok orvos életét vesztette. 1944 őszén én is megsebesültem. Az udvaron álltam egy kútnál, ahonnan civilekkel együtt a vizet hordtuk. Bemérték a tömeget és belőttek az udvarba. A bal bokám fölé, a jobb combomba és a mellkasomba kaptam szilánkokat."

Decemberben, miközben a katonák karácsonyfát díszítettek a kórházban, Ilonka néni az egyik kórteremben éppen egy sebesült katonát etetett meg. „Alig jöttem ki a szobából, szaladt felém egy beteg remegve, reszketve, hogy »jaj, segítsenek, lövedéket kapott a kórterem!«. A légnyomástól az ágyak össze-vissza voltak, a betegek pedig egymás hegyén-hátán hevertek. A parancsnok két tűzszerésszel a helyszínre sietett, de addig nem mentek be hatástalanítani a fel nem robbant lőszert − ami az egyik ágy végébe esett − amíg a betegek bent voltak a szobában. A parancsnok beküldött egy kiskatonát, aki pár perc múlva sírva és remegve visszajött: keresztüllőtték a sapkáját.

Az akkor tizenkilenc éves Ilonka egyedül ment be a helyiségbe, hogy kihozza a bent maradtakat. „Állva nem lehetett bemenni, ezért én kétrét hajolva berohantam és megmondtam a fekvő betegeknek: bejöttem, segítek, de megkérek mindenkit, hogy segítsenek, mert ha nem segítenek, én sem tudok segíteni. Nem tudtam őket egyedül megemelni, ezért leterítettem egy pokrócot, arra két matracot fektettem, és lehajolva kihúztam három fekvőbeteget" − mesélte.

Hősies szolgálatáért és helytállásáért a kórház parancsnoka 1945 decemberében kitüntetésre terjesztette föl, ám Ilonka néni az elismerést csak 2008-ban vehette át.

1945 után

1945-ben, miután elhagyta a helyőrségi kórházat, édesanyjához utazott Poroszlóra. „Dolgozni kellett, így először a diósgyőri kohóban vállaltam munkát, ahol egykor édesapám is dolgozott. Azonban ez megterhelő volt számomra, így a műszaki irodába kerültem mint műszaki rajzoló. Sajnos nem tudtam jól rajzolni, ezért beiratkoztam egy gyors- és gépírói tanfolyamra, és a műszaki iroda vezetőjének gépeltem fordításokat."

1949-ben egy újságban megjelent hirdetésben olvasta, hogy Debrecenben ápolónői képzést indítanak. „Rögtön jelentkeztem, és egy év múlva a Belügyminisztérium munkatársai harmadmagammal kiválasztottak, a BM-kórház sebészeti osztályának ápolónője lettem. 1980-ban innen mentem nyugdíjba" − mondta.

Ilonka néninek az erőt a fiatalság, a merészség és a rögtönzött gondolatai adták. „Féltem, de merész is voltam. Azt mondtam, azért vagyunk itt, hogy segítsünk. Ha azért nem segítünk, mert veszélyes, akkor miért jöttünk ide?"

És hogy ma mit csinál a kilencvenegyedik évében járó Szilágyi Ilona? Ahogy ő mondja, pihen…