Egy emléknap feltámasztása

Szöveg: Dr. Tóth Gergely százados | 2018. augusztus 11. 10:53

A Centenáriumi Hagyományőrző Honvéd Gyalogdandár – készülve a Nagy Háború centenáriuma utáni időszakra – vállalkozott egy újabb, az Osztrák-Magyar Monarchia hadtörténetét megidéző emléknap ismételt megtartására. Az 1878-as boszniai okkupáció során – augusztus 3-5. között – Maglaj községnél a császári és királyi 7. huszárezred 5. százada 40 fős veszteséget szenvedett, a civil lakosság hitszegő magatartása miatt. A történtek „a maglaji orvtámadás” néven vonultak be a köztudatba, és egészen az 1990-es évek elejéig szokásban volt, hogy ebben az időpontban a leszármazók emlékmisét mondassanak a budapesti Szervita templomban, amelynek homlokzatán a 7. huszárezred emlékműve található. Ez a szokás éledt most újra.

A történtek háttereként ismerni kell, hogy miként kerültek a magyar huszárok Boszniába azon a 140 évvel ezelőtti nyáron. Az Ottomán Birodalom a XIX. század közepén már a Balkánon is meggyengült, küszöbön állt az itt élő népek függetlenedése. Ugyanakkor a létrejött hatalmi vákuumot mind Oroszország, mind az Osztrák-Magyar Monarchia igyekezett kitölteni, és ennek a versengésnek az eredménye a többi nagyhatalom számára sem volt közömbös.

Az orosz-török háborút követő 1878-as Berlini Kongresszuson – nem kis mértékben a Monarchia külügyminiszterének, Andrássy Gyula grófnak köszönhetően – sikerült kompromisszumot elérni: a döntés értelmében Bosznia-Hercegovinát, bár közjogilag az Ottomán Birodalom része maradt, a Monarchia megszállhatta (okkupálhatta), és ott saját közigazgatását építhette ki.

A megszállás katonai műveletét kezdetben félvállról vette az arra kijelölt XIII. hadtest parancsnoka, von Philippsberg táborszernagy. A július 29-én elindult hadoszlopokat az első napokban tényleg csak a nehéz terep és az esős időjárás akadályozta, de a kettős tartományban maradt 40 ezer török katona, valamint a muszlim földesurak lázító tevékenysége intő jel kellett volna, hogy legyen. Az elit ezrednek számító (a tisztikar háromnegyed része arisztokrata volt) közös 7. huszárezred a Boszna folyó völgyében nyomult előre. A Rácz-Almási Paczona huszárkapitány vezette 5. század azt a feladatot kapta, hogy derítse fel az utat, valamint a hozzá beosztott két társzekéren utazó lovag Hayd Hugó főhadnagyot segítse élelmiszert beszerezni a csapatok számára. Erre a célra 20 ezer korona is volt a főhadnagynál. Velük volt még Milinkovics vezérkari százados, aki ismerte a helyi nyelvet és szokásokat, lévén maga is délszláv származású.

Augusztus 2-án, az esti órákban ért a század Maglaj faluba, ahol a bíró és a helyi lakosok szívélyesen fogadták őket. Az invitálás ellenére szerencsére a huszárok a falun kívül vertek tábort, majd másnap folytatták útjukat, egy fél szakaszt Decleva hadnagy parancsnoksága alatt előreküldve. A falu után 500 lépéssel az út összeszűkült, és Decleva hadnagy jelentette, hogy az út melletti magaslatokon nagyszámú felkelőt lát.

Erre Paczona kapitány visszafordulásra adott utasítást, de a nehéz és hosszú, nem hegyi terepre való 1854 mintájú hadtápszekerek, amelyek a menet végén haladtak, csak nehezen voltak megfordíthatóak. Közben gyilkos golyózápor zúdult a huszárokra. Végül sikerült visszavonulni a faluba, de itt szabadult csak el igazán a pokol, az addig színleg békés lakosság a házakból szintén tüzet nyitott. Hayd főhadnagy leszállt a szekérről, revolverével lelőtt két, a felkelőkhöz csatlakozott török katonát, majd a többi felkelő handzsárjaival lekaszabolta. A többi elesett vagy elfogott katonával is bestiális módon bántak el a felkelők.

A huszárok elkeseredett vágtában kitörtek a faluból, és az előző napi táborhelyen gyülekeztek. Az első gyülekezésnél a 154 fős századból még csak 60-an voltak meg, de végül, mikor a leszakadt huszárok és előkerültek, kiderült, hogy csak mintegy 40-en vesztették életüket és nyolcan sebesültek meg. Ezzel együtt ez volt a bevonulás addigi legvéresebb összecsapása, és alapvető változásokat eredményezett a hadjárat megközelítésében. A bevonuló csapatok létszámát háromszorosára növelték, a továbbiakban harcszerűen nyomultak előre, és ahol szükséges volt, statáriumot hirdettek.

Összességében 900 halott és 3700 sebesült volt a Monarchia vesztesége a hadművelet során. Maglajt 2 nappal később visszafoglalták, a hadijog szokásait megsértő polgári lakosság elnyerte büntetését.

Már a történtek után több megemlékezést és gyászmisét tartottak az elesettek emlékére, és a budapesti Szervita templomban egészen a ’90-es évek elejéig szokásban volt az évfordulón requiemet mondatni az elesettekért. Ez később összekapcsolódott az első világháborúban elesett több száz katona emlékével, akiknek szép emlékművük van a templom homlokzatán.

A monarchiás és első világháborús hagyományőrző csapatokat tömörítő Centenáriumi Honvéd Hagyományőrző Gyalogdandár feladatának tartja, hogy megmentse a Monarchia hadtörténetéhez kapcsolódó eseményeket a felejtéstől. Ennek egyik állomása, hogy ehhez a jórészt elfelejtett fegyveres konfliktushoz, a boszniai okkupációhoz tartozó események, a hősi halottak emlékét fenntartsa.

A szentmisét Rácz István százados, katolikus tábori lelkész celebrálta. A liturgia után a jelenlévők megkoszorúzták a templom homlokzatán található hősi emlékművet.