„Egy katonának a pszichés megterheléseket is bírnia kell”

1979-ben kezdtem el a Zalka Máté Katonai Műszaki Főiskolát. Akkor már hat éve atletizáltam: dobóatlétikával foglalkoztam, és nagyon szerettem is. Aztán úgy alakult, hogy a második tanév végén Gyetvai tanár úr, a testnevelőnk elment. A következő évben elkezdődtek a kyokushin-edzések, amiket Molnár János tartott, aki a főiskolán szolgálta le a sorkatonai idejét. Én is ekkor, 1981 szeptemberében kezdtem el lejárni az edzésekre. Ez már valamivel a hőskor után történt, hiszen Magyarországon 1975−1977 között kezdődött a kyokushin térhódítása a két fő hazai képviselő, Shihan Furkó Kálmán (7. dan) nyugállományú ezredes és Adámy István vezetésével. Aztán persze amikor 1994-ben Sosai Masutatsu Oyama meghalt, az egységes kyokushin-szervezet is szétszakadt, így már Magyarországon is sokféle kyokushin-szervezet létezik, mint ahogyan a nagyvilágban is.

Egyből megfogott a karate?

Igen, azonnal megtetszett. Olyannyira, hogy miután elvégeztem a főiskolát, és Nagygombosra kerültem az MN 301. Hátországvédelmi Műszaki Ezredhez, már itt létrehoztam egy kis csoportot, akiknek karatét oktattam, aztán Hatvanban, egy iskolában szintén tartottam edzéseket. A kis csapattal tartottunk bemutatókat is az alakulathoz érkező elöljáróknak és vendégeknek, illetve egyszer a koreai katonai attasénak is, aki hozzánk látogatott. Mondtam a fiúknak, hogy remélem, nem ő fog majd nekünk bemutatót tartani, mivel a koreaiaknál, főleg a katonáknál kötelező a taekwondo gyakorlása. Szerencsére diplomatikusan megköszönte fáradozásunkat. Ez ment úgy 1983-tól 1987-ig, de közben 1985-től Gyöngyösre kezdtem el járni, ahol Shihan Horváth János (6. dan) tartott edzéseket. Azóta is őt tartom a mesteremnek. Később, amikor elkezdtem az akadémiára járni, behoztuk a dojót ide, az egyetemre. Együtt alapítottuk meg a Honvéd Zrínyi SE Kyokushin Karate Szakosztályt. Ez 1993-ban történt, azóta is itt vagyunk, és hetente háromszor tartunk edzéseket. Több katona és rendőr, valamint katonák és rendőrök hozzátartozói is járnak edzésre. Én elsősorban gyerekeket szeretek tanítani, mert rajtuk még nagyon sokat lehet formálni. A nagyobbakon is, de a tizenévesekkel vagy főleg a felnőttekkel már nehezebb látványos fejlődést elérni.

Milyen állomásokon keresztül kerültél fel egyébként Budapestre?

A főiskola után vegyivédelmi szakaszparancsnok voltam Nagygomboson, majd a laktanyát bezárták, az alakulat pedig Aszódra diszlokált. Utána egy évig nyelvtanfolyamra jártam Debrecenben az akadémia megkezdése előtt, aztán 2000-ig a Felderítő Hivatalnál szolgáltam már Budapesten. Ezután mentem ki a Balkánra, majd 2001-től három és fél éven át Nápoly következett NATO-beosztásban, rengeteg utazással, később pedig megjártam Irakot is. Hazatérve a Műveleti Központ parancsnoka, dr. Isaszegi János vezérőrnagy úr biztosított számomra beosztást. Balkáni iránytiszt lettem, majd osztályvezető-helyettes és 2008-ban osztályvezető. Ezek után még egyszer kimentem Irakba hét hónapra. 2010−2011 között elvégeztem a Vezérkari Tanfolyamot, majd az utóbbi évek átszervezései során végül nyugállományba vonultam. Afganisztánba így sajnos már nem sikerült kijutnom, pedig szerettem volna. Azóta önkéntes műveleti tartalékos vagyok.

Mikor vizsgáztál le danra?

Az első dant 35 évesen, 1996-ban szereztem meg, tizenöt év után. Nagyon jó volt, hogy a 8. danos Kancho Matsui előtt vizsgázhattam, aki akkor a szervezet vezetője volt. Ez a tizenöt év nem túl rövid idő, de hát nekem közben ott volt a család meg a katonai hivatásom is. A második dant 1998-ban szereztem meg, aztán volt egy hosszabb szünet a vizsgák sorában a missziók miatt. Az edzéssel egyébként itt sem hagytam fel, sőt, tartottam is edzéseket azoknak a magyar, illetve külföldi kollégáknak és családtagjainak, akik erre fogékonynak bizonyultak. Legközelebb pedig 2007-ben vizsgáztam Ukrajnában harmadik danra, a negyediket 2011-ben szereztem meg, az ötödiket pedig az elmúlt évi Ludovika Fesztiválon kaptam meg Shihan Brezovai Sándortól (6. dan), a Honkyokushin-szervezetünk vezetőjétől.

Melyik volt a legemlékezetesebb danvizsga?

A második elég kemény volt. Itt, Pesten vizsgáztam nyáron, iszonyatos melegben egy nemzetközi edzőtáborban. A technikai rész egy tornateremben volt, ahol rövid időn belül csúszkáltunk az izzadságtól, a vizsgaküzdelmek pedig a kinti sportpályán zajlottak közel 45 fokban. 37 éves voltam, szóval akkor ez még úgy persze elment, nem volt annyira vészes. Az ukrajnai vizsgán is nagyon meleg volt egyébként, azt ugyanis pont a Fekete-tenger partján tartották, ott, ahol most a harcok is folytak. Eléggé vegyes elvárásokkal mentünk ki a társaimmal, hiszen pontosan tudjuk, milyen az orosz meg ukrán mentalitás, ami a harcművészeiknél is érvényesül, de abszolút pozitívan csalódtunk. Viszont itt is elég kemény, hatórás vizsga várt ránk, közben huszonéves versenyzőkkel küzdöttünk, akik teljesen másképp pörögnek, mint egy negyvenes éveiben járó ember. De közben szerencsére kaptunk az ukrán társainktól vizet, ami a hosszú idő miatt életmentő volt számunkra. A Kyokushinkan technikai igazgatója, Shihan Okazaki (7. dan) előtt vizsgáztunk.

Hosszabb ideig, rendszeresen nem jártam másra, a kyokushin jelentette a fő vonalat. Középiskolában lementem cselgáncsozni, de akkor már atletizáltam, ami egyébként nagyon jó alapot jelentett a futással, súlyemeléssel és gimnasztikával együtt. A feleségemmel lementünk tai chira az új lakóhelyünkön, de azt egy idő után unalmasnak találtam, akárcsak a jógát. Félreértés ne essék, minden tiszteletem, ezek nagyon hasznos és jó dolgok, de nekem harminc év karate után már kicsit más az alapigényem az edzések tekintetében. Kevés számomra pusztán a bemelegítés során öt perc, igazi futás nélkül. A bemelegítés egyébként minden sportnál nagyon fontos, főleg, minél idősebb vagy. Járok konditerembe is, és látom, ahogy jönnek le az emberek, és egyből, bemelegítés nélkül ugranak neki a gyakorlatoknak. Ilyenkor legszívesebben szólnék, de sokan nem a segítő szándékot látják ebben. A Testnevelési Egyetemen egyébként elvégeztem az edzőképzőt, és a sportélettan bizony egyértelműen leírja a bemelegítés és a levezetés fontosságát. Ennek megfelelően ha edzést tartok, vagy ha magam edzek, mindenképpen minimum 20 perc bemelegítést és legalább 5 perc levezetést tartok.

Nagyobbik fiad szintén katona, és ha jól tudom, ő is komoly szinten karatézik…

Igen, főhadnagyként az MH 37. II. Rákóczi Ferenc Műszaki Ezred búvárkiképző részlegének vezetője, és pár évvel ezelőtt szintén levizsgázott danra. Én egyébként sosem mondtam neki konkrétan, hogy legyen katona, de Győrben kezdte a középiskolát az akkor még működő katonai gimnáziumban, aztán Nápolyban, a nemzetközi környezetben is közvetlen közelről látta, milyen a katonaélet. Ami a sportot illeti, a lényeg az volt, hogy valamit csináljanak. Laci egy ideig járt vízilabdázni, de aztán hosszabb távon egyszerűbb volt beülni velük a kocsiba, és lejönni ide az edzésre. Aztán később, amikor a gyerek már úgymond „öntudatára ébred", úgyis maga dönti el, mennyire mélyed el a dologban. Zöld övig egyébként a kisebbik fiam is eljutott, de ő szakácsként dolgozik, és ma már nem nagyon férnek bele az időbeosztásába a rendszeres edzések.

Háromszor tartok edzést, amikor is a minimum félórás bemelegítést végigcsinálom a tanítványokkal, kedden és csütörtökön pedig konditerembe járok. Ezek mellett futni is szoktam, vagy ha rossz az idő, ellipszistrénen edzek. Vagyis mondhatjuk, hogy minden nap csinálok valamit, de hétvégén ma már pihenek, mert arra is szükség van, főleg 50 év fölött. Azt szoktam mondani a srácoknak is edzésen, hogy a szoftverrel még nincs semmi gond, de a hardvert már nem ártana lecserélni, legalább az alaplapot meg néhány fő darabot. Két-három évvel ezelőtt előfordult, hogy beálltam küzdeni a fiatalokkal, aztán lesérültem, és utána két hónapig minden bajom volt. Ezt az évek múltával egyszerűen el kell fogadni, nincs mese.

Utcai szituációban kellett valaha alkalmazni a tudásodat?

Szerencsére nem, és remélem, ez már így is marad. Azt vallom, hogy ha bajba kerülsz, és olyan a helyzet, inkább el kell futni. Ez a legjobb védekezés, hiszen utána nincs semmi: nem esett bajod, és nem is fognak meghurcolni. Sajnos sok olyan esetet ismerek én is, amikor valaki megvédte magát, aztán a végén még ő húzta a rövidebbet: „Persze, maga karatés, miért nem fogta inkább le?" Mintha ez így működne… Ha nem az életedre törnek, vagy nem kell megvédened valakidet, az a legjobb, ha elmész.

Amikor elkezdtem a főiskolán a kyót, Molnár Jani, az akkori edzőm a kőbányai klubba járt, így én is rendszeresen lementem oda. A kezdet kezdetén néhány háziversenyen vettem részt. Hatvanban nem volt lehetőség úgy felkészülni, hogy versenyezhessek, bár az ottani taek-won-dósokhoz lejártunk edzeni Hatvani Feriékhez. Amikor Budapestre kerültünk, már nem voltam abban a korban, így inkább katában indultam el néhányszor, illetve az egyik csapatbajnokságon a csapatunk tagja voltam. Bíráskodni viszont rendszeresen bíráskodom a versenyeken közel tizenöt éve. Persze a bírónál általában mindenki jobban látta, mi történt: a szülő vagy az edző mindig a saját gyerekét, a saját versenyzőjét látja jobbnak, neked viszont pártatlannak kell lenned, amikor döntesz. És persze az is benne van a pakliban, hogy rosszul döntesz, de hát nem tudod visszajátszani és lelassítani a felvételt, két-három másodperced van rá a helyszínen. Sokan azt hiszik, hogy a bíráskodás nem egy nagy dolog, de mindenkinek azt ajánlom, hogy ha így látja, nyugodtan próbálja csak ki. Nem egyszerű feladat, de szívesen csinálom, hiszen jó bírók nélkül nincsenek jó versenyek. Mindig igyekszem a legkevesebbszer beavatkozni a küzdelmekbe, hogy a versenyzők dönthessék el, ki a jobb.

Miért fontos szerinted, hogy egy katona megismerkedjen a harcművészettel?

Egy katonának egyrészt oda kell figyelnie a fizikumára. Már a szemlélete is egészen más annak, aki akár csak futni eljár rendszeresen: így lehet megtanulni kitartónak lenni, és aki kitartó, az mindenképpen jobb tiszt, jobb altiszt lesz. Én nem tagadom, azt tartanám helyesnek, ha a kiképzésnek kiemeltebb része lenne valamilyen harcművészet oktatása, ugyanis a fizikai állóképesség mellett az ember mentalitásán is sokat változtatnak a küzdősportok. Eleve a fájdalomtűrő képesség határát is ki lehet tolni a többéves edzéssel. Mivel a legtöbb, főleg tradicionális küzdősportban megvan az alá-fölé rendeltség, mondjuk övfokozatnak megfelelően, mint a hadseregben, eleve hasonló a közeg. Tudom, hogy van katonai közelharcoktatás, de annak a mennyisége nem elég. Készségszintű tudás kell ahhoz, hogy valamit harci körülmények közt alkalmazni, sőt, hatékonyan alkalmazni tudj. És persze nemcsak a fizikai, hanem a pszichés terhelést is sokkal jobban bírod majd. Irakban például nem harcoló alakulatnál, hanem törzstiszti beosztásokban szolgáltam mindkét esetben, de ott is rendszeresek voltak a belövések, az atrocitások. Egy ilyen helyre úgy mész oda, hogy tudod: bármikor belőhetnek a táborba, mint ahogyan az meg is történt több esetben is, és ha úgy alakul, meg is halhatsz. Voltak, akik emiatt szinte nem is mertek kimenni az épületekből, alig mertek megmozdulni. Én viszont úgy álltam hozzá, hogy nem kell erre gondolni, miközben végzed a munkádat. Aki ezt a hivatást választja, annak nagyon fontos, hogy bírja a pszichés megterheléseket is a fizikai mellett.

Interjúfotó: Rácz Tünde