Él a múlt

Milyen mérleggel zárták a 2016-os évet?

Kemény, de eredményes esztendőnk volt. Közel 100 eseményen vettünk részt; ez jócskán meghaladja a korábbi évek átlagát, de az első világháborús és az 1956-os évforduló miatt jóval több megemlékezésre hívtak bennünket. Részt vettünk katonai tiszteletadásokon, az ifjúsági honvédelmi nevelést szolgáló haditechnikai és harcászati bemutatókon, valamint emléktúrákon. Külön ki kell emelnem a Doni Hősök Emléktúrát, amely mára zászlóaljszintű rendezvénnyé vált. Idén hat helyszínen rendeztük meg az eseményt.

Miért kezelik ennyire kiemelten a Doni Hősök Emléktúrát?

A Don-kanyar történelmünk egyik drámai epizódja ugyan, de vallom, hogy a vesztes csaták is tele vannak egyéni hőstettekkel. Meg kell ismertetnünk a valódi történéseket, a vereség mögött is szembetűnő bátorságot. Egy feledésre ítélt, negyven éven keresztül agyonhallgatott vagy eltorzítottan kommunikált eseményről beszélünk. A gyász mellett legalább olyan fontos az elismerés és a tisztelet. Most már a hősies helytállásra kell emlékezni és emlékeztetni. A hőskultuszt helyre kell állítani, hiába használják magát a szót is pejoratív értelemben még helyenként. Még mindig hajlamosak vagyunk csak és kizárólag áldozatként tekinteni hőseinkre, a tragédiát hangsúlyozni, de mintha elfeledkeznénk a legfontosabbról, arról, hogy ezek a katonák – a túlélőkkel együtt – hősök voltak. Ezért vagyunk ott az emléktúrákon. Erre szeretnénk felhívni a figyelmet; mi ezt missziónak fogjuk fel.

Egyre több filmben bukkannak fel a Matasz hagyományőrzői…

Tavaly öt alkotásban szerepeltünk. Az elmúlt években a filmes szakma is felfigyelt arra, hogy olyan felszereltséggel és háttérrel rendelkezünk, amely egyedülálló, és amellyel egy forgatáson jelentős költségcsökkentést lehet elérni; nem is beszélve arról, hogy mi valóban tisztában vagyunk vele, mit és hogyan kell tennünk. Közreműködtünk a Zrínyi Katonai Filmstúdió „Halhatatlanok – Limanowa, a magyar győzelem 1914" című filmjében, két 1956-os alkotásban, valamint a „Csak még egyszer előre" című filmben, amely a székesfehérvári 17. honvéd gyalogezred első világháborús, doberdói harcait dolgozta fel. A harctéri csata- és közelharc-jelenetekben vállaltunk szerepet.

Mi alapján rekonstruálnak egy-egy ilyen jelenetet, milyen forrásokból készülnek fel?

A legapróbb részletekre is figyelnek?

Mindenre. Azt szoktam mondani, amikor forgatásra hívnak bennünket statisztálni, hogy mi nem statisztákat viszünk, hanem komplex látványt. Azt a részt, amit velünk vesznek fel, a legapróbb részletekig kidolgozva vállaljuk. Ezzel egyrészt rengeteg pénzt spórolunk meg egy produkció számára, hiszen sem jelmezre, sem kellékre, sem sminkre nincs szükségünk, másfelől a dolog hitelessége megkérdőjelezhetetlen. Ez nem szívesség kérdése, mi csak így vállaljuk a munkát. Saját embereinkkel, saját felszerelésünkkel, saját fegyvereinkkel. Persze ez egyben óriási szakmai kihívást is jelent. Összetett és roppant időigényes az előkészület. Ilyenkor első körben leülök a film készítőivel, ők elmondják a koncepciót, én pedig úgy megyek el a saját csapatomhoz, hogy már látom magam előtt, mire gondoltak, mit szeretnének rögzíteni. Mi is leülünk, mindenki hozzáteszi a saját ötletét, aztán a forgatásra már úgy érkezünk, hogy mindenki tudja a dolgát. Jelenleg egyébként egy Doberdóval kapcsolatos filmre készülünk, de erről még nem árulhatok el többet.

Honnan szerzik be az eszközöket, kikkel működik együtt a hagyományőrző tagozat?

A sokszínűséghez és a minden részletre kiterjedő hitelességhez egy civil szervezet erőforrásai önmagukban kevesek lennének. Magyarországon viszont sok a magángyűjtő. Eszközeink nagy része gyakorlatilag tőlük származik. Szívesen adják kölcsön a tulajdonukban lévő fegyvereket, a haditechnikai felszerelést. Mindenki jól jár: minket ellátnak a szükséges eszközökkel, a gyűjtő pedig biztonságban tudhatja azokat, s tisztában van azzal is, hogy a tulajdonát karbantartjuk, megfelelő helyen tároljuk és vigyázunk rá. Olyasmi ez, mint amikor egy képgyűjtő egy múzeumra bízza értékes festményét. Rengeteg tagunk egyébként gyűjtő is, így sok „saját tulajdonú" eszközzel rendelkezünk. Ezen túl számos céggel és civil szervezettel állunk kapcsolatban, amelyekkel gyümölcsöző az együttműködésünk. A legfontosabb stratégiai partnerünk természetesen a Honvédelmi Minisztérium és a Magyar Honvédség. Mi – rendeltetésünkből adódóan – olyan képességek birtokában vagyunk, amelyekre az általuk szervezett eseményeken igény mutatkozik, ők pedig logisztikai hátterükkel és kapcsolatrendszerükkel segítik a munkánkat.

Komoly darabokkal gyarapodott a tagozat „fegyverarzenálja" is…

A lövegkészletünkből most már összeállt egy olyan díszüteg, amellyel reprezentálni tudjuk az elmúlt száz esztendő tüzérségét. Tavaly avattunk egy 85 milliméter űrméretű légvédelmi ágyút, amelyet 1943-tól egészen az 1980-as évek végéig rendszerben tartott a magyar haderő. Nagyjából nyolcvan ilyen védte Budapest légterét. Több korszakhoz használhatjuk a második világháborútól kezdve. Ebből beszereztünk még egyet, amelyet a felújítás után – tekintetbe véve az intézmény státuszát és a honvédelmi nevelés terén végzett úttörő jellegű munkáját – az ország jelenlegi egyetlen honvéd középiskolája, a debreceni Kratochvil Károly Honvéd Középiskola és Kollégium udvarán avatunk fel májusban. Az ágyú helyreállításában természetesen az intézmény növendékei is részt vesznek.

Mi a közelmúlt legnagyobb előrelépése a tagozat életében?

Mindenképpen az, hogy van saját puskaműves-műhelyünk és fegyvermesterünk. Így már nem kell külső céghez vinni a kézifegyvereket, ő tartja karban, s ha kell, építi, illetve ő teszi „filmképessé" azokat. Ha egy fegyver nem működik például vaklőszerrel, akkor olyan valósághű másolatot kell készíteni róla, amely egy filmben tökéletesen megállja a helyét. Ez óriási lehetőség arra, hogy a munkánkat még precízebben és gyorsabban végezhessük.

Mindez, amit felvázolt, komoly hátteret feltételez. Hányan dolgoznak az események, a forgatások, a beszerzések előkészítésén és kivitelezésén?

Közel húsz fő, a járműspecialistától a pirotechnikuson át a kézifegyver-szakértőig. Minden területnek megvan a saját felelőse, aki végigviszi a munkájához kapcsolódó feladatokat. Emellett ott vannak a pártoló tagok, akik együttműködő partnerként rendkívül fontos szerepet töltenek be tevékenységünkben.

Milyen visszajelzéseket kapnak egy-egy esemény lebonyolítása után?

A leggyakrabban előforduló és legnagyobb dicséret számunkra az, amikor nem azt mondják, hogy „itt vannak a hagyományőrzők", hanem azt: „itt vannak a katonák." Éppen erre törekszünk: egy adott korszak hiteles és autentikus, nem hátországi, hanem harctéri katonafiguráját ábrázoljuk, kompletten, a lehetőségek szerint a legapróbb részleteket figyelembe véve. Amit csinálunk, az nem színjáték, hanem maga az élő, megelevenedett történelem.

Fotó: Rácz Tünde és Tischler Zoltán

Forrás: Magyar Honvéd 2017. április