…és a Hold válaszolt!

A háború – egészen pontosan a második világháború – a tudomány nagyon sok területén hozott forradalmi újításokat. Amikor hazánk is tevékeny részesévé vált a második világégésnek, egyértelműnek tűnt, hogy az ország bombatámadásoknak lesz kitéve.

Ekkortájt a németek már birtokában voltak az ehhez szükséges tudásnak, ám hadititokként kezelték azt és még szövetségeseiknek sem árulták el. Bay Zoltán és társai viszont a hozzájuk érkező folyóiratokból tudtak arról, hogy a repülőgépek felderítésére a tengerentúlon terveznek egy „radio locator" nevű eszközt. (A tervre akkor 118 millió dollárt irányoztak elő.)

De térjünk vissza hazánkba és az akkori HM-be, ahol az illetékesek úgy döntöttek: teljes titoktartás mellett kötelezik az Egyesült Izzó Kutatólaboratóriumát a mikrohullámú kísérletek elvégzésére. Így jött létre az úgynevezett Bay-csoport, amely tíz akadémikus-kutatóból és körülbelül harminc elektronikus műszerészből állt. A csoportba bekerült még a műegyetemi Atomfizika Tanszék két tanársegéde, Papp György és Simonyi Károly (Charles Simonyi apja). A Bay-csoport nem támaszkodhatott semmiféle előzményre, mert ugye a németek szemük fényeként őrizték a radarral kapcsolatos titkaikat.

„ Meg fogjuk lokátorozni a Holdat!"

A Bay-csoport megoldotta a mikrohullámú kommunikáció problémáját és 1944-re már olyan radar üzembe helyezésére került sor, amely több mint hatvan kilométeres távolságból is észlelni tudta az ellenséges repülőgépeket. Bay ezután munkatársai elé állva a következőket mondta: „Meg fogjuk lokátorozni a Holdat!".

Az új kihívás nem csak a kutatókat csigázta fel: a honvédség is engedélyezte a fejlesztéseket. Újabb szűk két esztendő elteltével sikerült is véghezvinni ezt a bravúros kísérletet és csupán pár héten múlt, hogy ma nem úgy emlegetjük a csoport kutatóit, mint, akiknek először sikerült végrehajtani ezt. Noha a csapatot voltaképpen a háború hozta össze, a harcok állandóan hátráltatták a kísérleteket. Sőt, a háború végén sem javult a helyzet: a szovjet

 Egy zseniális ötlet

 A csoport kezdetben nem tudhatta, hogy vajon kijuthatnak-e egyáltalán a mikrohullámú jelek a világűrbe és milyen mértékben veri vissza a Hold a jeleket. Az is kérdéses volt, hogy miként terjednek ezek a jelek a térben és tudják-e észlelni őket majd a Földön? A tudósok persze elméletben minden kérdésre tudták a választ éppen csak a gyakorlati megvalósítás volt kérdéses. Úgy gondolták, hogy egy méter hullámhosszú jelek már akadálytalanul és veszteségmentesen áthaladhatnak a Föld ionoszféráján. Mivel a földi felület visszaverő-képessége nagyjából tíz százalékos nagyságrendnek felel meg, a Hold esetén is ilyen értéket feltételeztek, elméletük szerint pedig a térben egyenletesen fog szétszóródni a visszavert jel. A visszaérkező jelek észlelése azonban már komolyabb problémát okozott. Ne feledjük, hogy a Hold földi léptékben mérve rendkívül messze, több mint 380 000 kilométerre kering tőlünk. Nem egyszerű áthidalni ezt a távolságot, ugyanis a jelek erőssége a távolsággal arányosan csökken. Az észlelés során keletkező jel/zaj arányt ezek alapján 1/10-re becsülték, ami túl alacsony érték volt. Bay Zoltánnak ekkor zseniális ötlete támadt: összegezni kell a fogott jeleket, mégpedig a jelek küldésének folyamatos ismétlésével. A mikrohullámú jeleknek 2,5 másodpercre van szükségük ahhoz, hogy megtegyék a Föld – Hold – Föld távolságot. Ez alapján a kutatók ötvenperces üzemidővel számoltak, amely alatt folyamatosan kell küldeni és raktározni a visszaérkező jeleket. 

A megfelelő eszköz kifejlesztése Budincsevics Andor és munkatársa, Várbíró Emil nevéhez fűződik, akik egy úgynevezett hidrogén coulométert terveztek a jelek tárolására. Ezzel sikerült harmincszorosára növelni jel/zaj arányt. Eleinte egy három méteres parabolaantennát használtak és fél méteres hullámhosszú jelekkel próbálkoztak, eredménytelenül. A háborús viszontagságok és az antenna szovjet elkobzása megakadályozta a további kísérleteket is. 1945-ben, amikor sikerült újraindítani a csoport munkáját, már egy honvédségtől beszerzett felderítő radarral próbálkoztak.

Azzal is volt probléma: ennek a hullámhossza 2,5 méteres volt, ezért meg kellett növelni az antenna felületét. A konkrét Hold-radar kísérletek mellett vakpróbákat is kellett végezni, hogy legyen viszonyítási alap a sima zaj és a hasznos információ elkülönítéséhez.

Végül 1946. február 6-án a jeleket összegző coulométerben négy százalékkal haladta meg a jelszint a pusztán csak a zaj érzékelésére felállított eszközben mért értéket. Ezt Bayék már olyan magas értéknek könyvelték el, hogy sikeresnek nyilvánították a kísérletet. A Hold jelvisszaverő képességét helyben becsülték meg, mégpedig a kapott eredmények alapján. Bay egyedinek számító találmányát, a jelösszegzés módszerét napjainkig alkalmazzák a rádiócsillagászatban. 

 Fotó: Archív