„… ezzel a szóval ajkamon halnék meg: szeretlek őrőkké”

A korábbi időktől eltérően a háború gyakorlatilag az egész társadalmat érintette: az általános hadkötelezettség mindenkire vonatkozott. Az első világháború azonban más volt, mint a Monarchia korábbi fegyveres konfliktusai. A boldog békeidők polgárai még a lovagiasság, az egyéni hősiesség ideái mentén képzelték el a háborút. Az első nagy világégés viszont egész másról szólt: a gépiesített anyagháború alig hagyott teret a hősies akcióknak, a tüzérség tömeges pusztítóereje háttérbe szorította a test-test elleni küzdelmet. Senki nem gondolta, hogy valódi pokol vár a frontra indulókra.

A bevonuló 18-21 éves falusi fiatalok, akik közül sokan a falujuk határán túl sem igen jártak, most elkerültek Galíciába, az olasz vagy más frontokra. Az otthoni családi közegből kiszakadva, egy „sokk-szerű élményekkel teli" helyzettel kellett szembenézniük. A fronton nemcsak az őrjítő ágyútüzet vagy a szuronyrohamokat kellett túlélni; a forróságot, fagyos hideget, esőt, havat, éhséget, szomjúságot, a temetetlen halottakat, a lövészárokélet borzasztó körülményeit is el kellett viselni. A levelezés az élni akarást, a lélek megerősítését segítette.

A tábori postát már a mozgósítás alatt felállították, hogy a hadra kelt sereg és az otthoniak között biztosítsák a postaszolgálatot. A hadvezetés tudta, hogy a harci morál szempontjából is fontos a fronton harcoló katonák és a hátországban maradt szeretteik közötti kapcsolat biztosítása. A tábori posta fontosságára jellemző adat, hogy a háború ötvenegy hónapja alatt másfél milliárd – ha lebontjuk, havi harmincmillió – küldemény (nagyobb része tábori lap vagy levél) érkezett a frontra, illetve az otthon maradottak részére.

Legtöbbször a rózsaszínű tábori levelezőlapon adtak hírt magukról a katonák, mert ahhoz lehetett könnyen hozzáférni, és azt lehetett gyorsan megírni. De sokszor képeslapokra, saját arcképes lapokra, levélpapírra vagy saját maguk által készített nyírfakéreg levelezőlapra is írtak. A blog szerkesztője – aki maga is gyűjti az első világháborús leveleket – Téglás Lajos gyalogos nyírfakéregre írt levelét mutatja, amit 1917 májusában küldött haza feleségének emlékbe: „Ezt a lapot én gyártottam, valódi tábori lap, ami fán terem. Isten véletek, csókollak: hű apátok Lajos. Ezt tedd el emlékül."


A frontról küldött leveleket többnyire ceruzával, vagy a korszakban nagyon elterjedt tintaceruzával írták. A tintaceruzának kékeslilás színe volt, és nem lehetett kitörölni, így ha cenzúrára került a sor, csak átsatírozni tudták. Mielőtt elküldték a levelet, a tábori postán egy tiszt elolvasta azokat, és ha kellett, törölte belőle a „nem megfelelő részeket". A cenzúra igyekezett kontroll alá vonni a harctér és a hátország közötti információáramlást: a katonák nem írhatták meg például, hogy helyileg pontosan hol tartózkodnak, de többnyire a csüggedést, kilátástalanságot tükröző, vagy épp lázító hangvételű mondatokat is kihúzták, esetleg az egész levelet visszatartották.

Miről is szóltak a hátországba írt levelek? A katonák – főleg a legénységi állományúak – szabadságra ritkán mehettek, így gyakorlatilag a levelezés jelentette az egyedüli kapcsolattartási lehetőséget. A levelek elsődleges funkciója az volt, hogy a katona életjelet adjon magáról. A tábori postai levelezőlapokon többnyire bevett fordulatokat olvashatunk: a legtöbb levél vagy levelezőlap első mondata az, hogy egészséges vagyok, és ezt kívánom nektek is. „Szeretett kedves Annuskám, hála Isten egészséges vagyok, melyet tiszta szívemből kívánok mindnyájatoknak" – írta Szalai Károly honvéd feleségének, Budapestre.

Az alacsonyabb műveltséggel rendelkező, vagy épphogy írni-olvasni tudó emberek leveleiben ritkábban találunk önálló stílusban megírt sorokat; az aggódás, a féltés azonban többnyire átüt az „iskolás" mondatokon is, és széppé teszi az egyszerűbb nyelvi eszköztárból építkező leveleket is. A fent idézett Szalai Károly felesége így írt férjének: „Fijacskám, Istenre kérlek írjál magadról, mert mindig a legroszabbra gondolok, igazán sokat szenvedek. Kisgyermekejid úgy várnak, hogy csak nagyon. Kezedet csolkolják, jöj már azt üzenik, én is csolkollak, Annus".

A házastársak között váltott levelek sokszor praktikus dolgokról szólnak: megérkezett-e a legutóbb írt levél, az otthoni gazdasággal, a földdel, az üzlettel kapcsolatos teendők, tanácsok, a család fenntartása miatti aggodalom, esetleg a katonáskodás körülményei, az ismerős, barát vagy falubeli katonatársakról való híradás a leggyakoribb témák. Végül jönnek az üdvözletek (a többi rokonnak, barátnak), majd az elmaradhatatlan mondat, hogy „írjatok".

A menyasszony-vőlegény nexusban, vagy az udvarlólevelekben jellemző az érzelmesebb hangvétel, illetve a vágyakozás kifejezése. Battyán Ferenc őrmester naponta több szerelmeslevelet is írt Vámos Rózsika nagyságos úri leányhoz, Budapestre. Az őrmester számozta a leveleit – mutatja a gyűjtő – március 2-án írta a tizennyolcadik levelét, március 15-én már a hatvanhatodiknál tartott. Két hét leforgása alatt negyvennyolc levelet küldött a frontról.

1917. március 15. (66. levél)

„Drága aranyos szeretett kis Rózsikám!

Változatlanul el vagyok keseredve és vágyódom aranyos édes kis szívecském után. Ha most egészséges lenne az én drága kicsikém bizonyára még el is jött volna ide meglátogatni. Csak egy órára bár láthatnám és csókolhatnám édes kis szájacskáját, akkor mindjárt jobban érezném magam és nyugodtabb is lennék (…)"

A civilben ügyvédjelölt Hevesy Károly zászlós menyasszonyához írt leveleit nemrég tette közzé a Nagy Háború Blog. A fiatal tiszt így ír kedvesének: „Tudja Édes, itt úgy megérez az ember mindent. – Hiába ágyúznak s lőnek, a gondolat még inkább ott van Édes Micikémnél. Hiszen sokszor, illetve mindig arra gondolok s azt óhajtom, hogy esetleg az utolsó gondolatom is Édes Micikémé legyen."

Szerelem és vágyakozás érződik Idős Paksi István feleségéhez írt leveleiből is, amit Szenti Tibor Vér és pezsgő című könyvében idéz.

1917. január 12-én keltezett levelében így ír: „Kedves feleségem, az első óhajtásom az volna, hogy szeretnélek már látni benneteket, először tégedet, hogy ugyan hogy nézel ki, soványabb vagy e mint mikor nálam voltál Érsekújváron, mert akkor gyönyörű voltál, kedves feleségem és bízok is hozzá, hogy megmaradol nekem aranyosnak, még akkor is, hogyha soványabb leszel is, mert az a jó szív, ami benned dobog, az én részemre kimeríthetetlen arany és ezüst bánya lesz még élek a kerek föld tekén. (…)"

„Kelt levelem 1916 év Mártz. hó 8 napján. Kedves felségem, tudatom veled, hogy a múlt éjszaka veled álmodtam és beszélgettünk. Nagyon sokat és szépet, hej, ha a valóságban is találkozhatná(n)k (…)"

Egy másik katona, Tóbiás Ernő ezt írja feleségének küldött, dátum nélküli levelében, amit ugyancsak Szenti idéz: „Szeretett kedvesem. Száz éves tölgyek közt elmerengve járok s el gondolom hogy míly sokkal jóbb volna oda haza tevéled, akis törpe megy fák alatt el beszélgetni hógy mint volt és hógy lesz de ám ez csak buta álom és következő perczben mán arra kell gondolnom, hogy talán már nem is láthatlak és nem nézhetek aranyos szemeidbe többé ki nékem kora Ifjúságom ota meg váltó angyalom voltál és akiér(t) edig éltem és élek és ha a sors úgy hozná hógy meg kell halni ezzel a szóval ajkamon halnék meg: szeretlek őrőkké."

Képek: Nagy Háború blog