Formális számvetés helyett határtalan hála

Az ünnep olyan pillanat, ami egyszer csak ráköszön az emberre, mondhatnám: szinte váratlanul. Nincs formális számvetés, helyette a határtalan hála van. Miközben az élet tulajdonképpen csak megtörténik velünk, Isten szeretete minden pillanatban körülölel bennünket. Egy Assisi Szent Ferencről szóló történet jut eszembe. Amikor valamelyik szerzetes testvére meglátta, milyen lelkesedéssel veszi őt körül a nép, azt kérdezte tőle: „Miért szeretnek ennyire az emberek, miközben nem vagy se különösebben bölcs, se pedig szép?"  Mire a szent így válaszolt: „Azért, mert a Jóisten nem talált nálam kisebbet."  Visszagondolva a régi barátaimra, osztály- és paptársaimra, akik már nincsenek közöttünk, én is fölteszem magamnak a kérdést: „Miért vagyok én még mindig itt, és miért állított a Jóisten – ha szabad így fogalmaznom – a kirakatba?" A válasz pedig végül is nagyon egyszerű: mindez nem az én érdemem, hanem Isten szándéka, amiért soha nem a saját vállunkat kell megveregetnünk, inkább neki kell hálát adnunk. Amikor frissen felszentelt papként az újmisémre készültem, azt választottam jelmondatul: „Uram, taníts meg engem arra, hogy akaratodat megtegyem." Ma is ezt tartom legfontosabb útmutatómnak.

A húsz év során bizonyára bőséggel akadtak derűs és szomorú pillanatok, sikerek és nehézségek egyaránt, amelyeket mind föl kellett dolgozni, helyre kellett tenni. Hogyan sikerült ezt megvalósítani?

Az élet egyik nagy tapasztalata számomra, hogy rájöttem, a jóság és a siker nem mindig jár együtt. Fiatalon még azt gondoltam: aki elismerésektől övezve halad a pályáján, az egyben az Úr útján is jár. Most viszont inkább azt a régi mondást érzem magaménak, amely szerint a Jóisten görbe vonalon is képes egyenesen írni, azaz a kudarc nem feltétlenül bukás. Sőt: általában több kegyelmet nyerünk belőle, mint a sikerből, hiszen az könnyen tévútra vihet azzal, hogy hajlamosak vagyunk kizárólag a magunk érdemének tulajdonítani. Márpedig a hívő ember nem gondolkodhat így. Ami engem illet, bárhova állított engem a Jóisten, ott igyekeztem tenni a dolgomat. Ez persze vagy sikerült, vagy nem, de a szándék mindig megvolt bennem, hogy teljesítsem az ő akaratát. Azt hiszem, a lényeg ez az elkötelezettség; a jól megfogalmazott, hangzatos mondatoknál pedig sokkal fontosabb, hogy az életünk áttetsző és hiteles legyen, amelyből kiérződik az Isten felé irányultság.

Püspöki szolgálata a Katonai Ordinariátustól meglehetős távolságra, egyházmegyei keretek között indult. Hogyan sikerült beilleszkednie a honvédség világába?

Be kell vallanom, hogy nem sok előzetes tapasztalatom volt erről a közegről, sorkatona sem voltam… Amikor pedig tábori püspök lettem, sokan féltettek, mintha az oroszlánok vermébe kerültem volna. Aztán persze hamar kiderült, oktalan volt az aggodalom. Lassan az ötödik évet zárom ebben a beosztásban, és mondhatom, hogy egy igazán nyitott, a hitre fogékony közösséget ismertem meg itt. Úgy vélem, éppen ennek a nyitottságnak köszönhető, hogy a tábori lelkészi szolgálat egyre inkább megtalálja helyét a honvédség szervezetében. Amikor a rendszerváltás körüli években újjáalakultunk, a sok évtizedes kihagyás után nem tudtunk máshová visszanyúlni hagyományokért, mint a régmúltba. A világ azonban sokat változott azóta, és nekünk alkalmazkodni kellett ehhez. Régen szinte kizárólag liturgikus és kegyeleti feladataink voltak, ma viszont sokkal többet várnak el tőlünk: a lét egy másik dimenziójának jeleivé kell válnunk a katonák között, egyszersmind a párbeszéd lehetőségét kell fölkínálnunk nekik. Hadd idézzem XVI. Benedek egyik gondolatát. Az emeritus pápa szerint az egyház azért keresi a párbeszédet a világgal, mert őrzi az emberiség emlékezetét magáról az emberről, ráadásul egy olyan társadalomban, amely a felejtés útját választotta. Alkalmazhatjuk mindezt a honvédségre is: a tábori lelkészi szolgálat feladata, hogy az előző rendszer által előidézett mesterséges amnéziából segítsen felgyógyulni azoknak, akik nyitottak a hit, a spiritualitás értékeire.

A közelmúltban két interjúkötet is készült Önnel. Milyen visszajelzéseket kapott róluk?

Először féltem tőle, hogy magamutogatásnak fog tűnni a megjelenésük. Kellemes meglepetés volt, hogy az olvasók ehelyett tanúságtételként fogták föl, és nagyon pozitív véleménnyel voltak róluk. Furcsa megtapasztalni, hogy az ember akár hatvanvalahány évesen is történelemmé válhat, legalábbis abban az értelemben, hogy tapasztalatai azt a múltat idézik vissza, amely a fiatalabb nemzedékek számára már teljesen idegen. Ebből a szempontból az olvasók nagyra értékelték, hogy felvillantottam gyermekkorom paraszti kultúráját, illetve hogy harag és sárdobálás nélkül számoltam be az egyháznak a diktatúra idején megélt mindennapjairól. Szerencsésnek érzem azt is, hogy mindkét kötetben volt alkalmunk bőven szót ejteni a Magyar Honvédségről, és így reményeim szerint hozzájárulhattunk egy hitelesebb kép kialakításához a haza védelmére felesküdött katonáinkról.

Egy jubileumi beszélgetés nem lehet teljes a jövőre vonatkozó tervek megemlítése nélkül…

Ez talán igaz, én mégis azt a régi keresztény alapelvet igyekszem követni, amelyik úgy szól: élni a jelenben kell. Így aztán keveset foglalkozom a jövő kérdésével, hiszem, hogy az út ki van rajzolva, az én dolgom pedig csak annyi, hogy végezzem a munkámat, nap nap után. Teszem ezt tábori püspökként mindaddig, amíg erőm engedi, utána pedig majd lesz valaki más, aki átvegye tőlem.

Fotó: Rácz Tünde és archív