Hátborzongatóan élethű

Amikor megérkeztünk, hogy elkészítsük interjúnkat Rádi Gáborral a Sziklakórház műszaki és installációs vezetőjével, egyszóval a létesítmény ezermesterével, éppen a bankkártya-leolvasó terminált javította a pénztárnál.

– 1983 óta járok ide, amikor a Sziklakórház még szigorúan titkos volt. Az itt lakó gondnoknak segítettem kisebb-nagyobb munkálatokban. Imre bácsi a Szent János Kórház kazánházának üzemvezetője volt, és mivel a Sziklakórház akkoriban a János Kórházhoz tartozott, így őt bízták meg a műszaki feladatok ellátásával – mondja Rádi Gábor.

2002-ben, amikor a Sziklakórházat kivették a titkosítás alól, pár éven keresztül a Krétakör Színház tartotta itt előadásait, míg végül 2007-ben, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum kezdeményezésére, néhány szakmai szervezettel közösen, a Sziklakórház Közhasznú Nonprofit Kft. tette látogathatóvá a létesítményt. Azonban Rádi Gábor nemcsak izzót cserél, banki terminált javít, hanem kollégájával, Dégi Tamással, a Szent János Kórház műszaki osztályának főmérnökével együtt készítik és javítják az itt kiállított viaszfigurákat is.

– Kollégámmal ketten szedtük elő a műszereket, gépeket és azokat mi helyeztük el a kiállítási térben. A kiállítás megnyitójáig, 2007-ig, sokan segítettek berendezni a kórtermeket. Az első hetven viaszbábut például művészek gyártották, mi csak ezután kezdtünk el kísérletezni a figurák készítésével – jegyzi meg Rádi Gábor, aki harmincöt éve délelőttönként a Szent János Kórházban is tevékenykedik. Mint mesélte egy bábu elkészítése egy hónapba telik míg az ára kétszázezer és egymillió forint között van. Ez természetesen függ a bábu anyagától, kézzel kell-e formázni, eredeti-e a haja, milyen a ruha, a cipő, illetve a kiegészítők anyaga, szabása vagy varrása.

A viaszbábuk között hamar felfedeztük Gábor, Tamás, valamint egy-két ápolónő személyében a tárlatvezetéseket tartó hölgyek arcmását is.

– Itt például Adamkó Pétert láthatjuk – hívja fel figyelmünket Gábor. Ő a Magyar Barlangi Mentőszolgálat riasztás-vezetője. Továbbsétálva egy Mi–2-es helikopterben Rács Tamás – a magyar légi mentők főpilótája – élethű mása ül.

A hidegháború idején ez készenléti kórház volt, ha bármi történik, azonnal üzembe helyezik. Tizennyolc méter mélyen sétálva a közel 2400 négyzetméteres létesítményben egyszer csak megpillantottunk két hatalmas (mint kiderült, nyolcezer literes) gázolajtartályt. Gábor elmesélte, hogy ezeket a Tóth Árpád sétányról töltötték meg.

– Mivel az intézmény titkosítva volt, úgy pótolták a gázolajat, hogy a fenti sétányon található virágágyásban lévő csonkra ráhelyeztek egy tömlőt. A locsolóautó egyik felében víz, a másik felében gázolaj volt. A gravitációnak köszönhetően a gázolaj csordogált lefelé, miközben fent a virágokat locsolták – tudjuk meg műszaki és installációs vezetőtől.

Miután megtapasztaltuk a szellőztető rendszer erőteljes hangját is, és megnéztük, hogy milyen jól zárnak a légmentes ajtók, elérkeztünk Gábor és Tamás titkos műhelyéhez, ahová még kollégáikat sem engedik be. Itt viasz kezeket és fejeket, ujjakat, üvegszemeket láthattunk. Vagyis ebben a helyiségben készülnek a figurák. Gábor elárulta, hogy a legnehezebb az arcot megformázni.

– Az arcot elkészíteni összetett dolog: nagyon kell figyelni a mimikára, a grimaszokra és a ráncok kialakítására is,s akkor a sminkelésről még nem is beszéltünk – halljuk az ezermestertől.

Megtudtuk még, hogy a műhely helyén eredetileg egy női öltöző volt, ahol a hölgyek egy esetleges atomtámadás során levetkőztek, letusoltak és átöltöztek volna. A közel másfél órás tárlatvezetés után már csak egy kérdésem maradt Gáborhoz: Van olyan dolog, amihez nem ért? A válasz egyből érkezett: a főzéshez.

Forrás: Magyar Honvéd 2016. szeptember