Hetven év életveszély (2. rész)

Siker is, kudarc is…

„1967-ben fiatal hadnagyként kerültem a tűzszerészekhez. Aztán 1975-ben elvégeztem az akadémiát, és innentől kezdve az alakulat törzsfőnöke, később parancsnoka lettem" − meséli a ma már nyugállományú ezredes. „Jó volt itt a munka, az ember fiatal volt. 1975-ben, az akkori parancsnokommal − aki szintén itt kezdett az alakulatnál − lehetőséget kaptunk arra, hogy egy olyan szervezetet és munkarendszert alakítsunk ki, amilyet mi, tűzszerészek szeretnénk, és tudjuk, hogy beválik."

Láng László, vagyis, ahogy a mai tűzszerészek tisztelettel nevezik, Laci bácsi nem tagadja, volt részük sikerben is, kudarcban is bőven. Ebben az időszakban is óriási volt a bejelentések száma és a tűzszerészek akkor − ahogyan egyébként ma is − „tömegmunkát végeztek". Emiatt ki kellett alakítani egy olyan szabályzórendszert, ami nemcsak a lakosság számára megnyugtató, hanem egyben védi a tűzszerészt is, hogy ne kelljen kapkodnia. A rendeletet − ami szigorú szabályok közé helyezte a tűzszerészek munkáját − 1978-ra sikerült megalkotni és egészen 1999-ig érvényben volt.

„Manapság már másként kell dolgozni, mert mások az igények, mások a technikai lehetőségek. A mai fiatalság el sem tudja képzelni, milyen volt a ’70-es években, amikor még csak vonalas telefonok léteztek, s azok sem túl nagy számban. Az ország ilyen szempontból nekünk nagy volt, mert nem értük utol a tűzszerészjárőrt telefonon. Ha jött egy sürgős feladat, akkor vagy megvártuk, amíg a járőr este, saját munkanapja végén bejelentkezett egy laktanyából, a tűzoltóságtól, a rendőrségtől vagy a tanácsi hivatalok egyikéből vagy, ha Budapestről a veszélyhelyzetet hamarább meg lehetett szüntetni, akkor egy újabb járőrt indítottunk útnak" − eleveníti fel a több mint négy évtizeddel ezelőtt történteket Laci bácsi.

Elárulja azt is, hogy a technikai eszközök helyzete sem volt túl jó. Bár a rendszeresített Csepel teherautókkal el tudták látni feladataikat, a járművek „korosak" voltak, és bizony számtalanszor előfordult, hogy menet közben leálltak. „Történt egyszer, hogy éppen a Parlament előtt robbant le az egyik autónk, ott, ahol fel lehet jönni a felső rakpartra. A laktanyából kellett kimennünk a műszaki mentéssel. Talán mondani sem kell, hogy a kormányőrség tagjai nem voltak túl boldogok attól a tudattól, hogy egy robbanótestekkel megrakott teherautó álldogál az épület közelében. Szerencsére rövid időn belül elvontattuk onnan a teherautót" − emlékezik Láng László.

Aki élt és mozgott, dolgozott

Laci bácsi több mint harmincéves tűzszerész-pályafutásának egyik legemlékezetesebb és egyben legszomorúbb momentuma egy 1984-es tragédia. Dunaharasztiban két kisgyerek egy világháborús lőszerrel játszott, ami felrobbant. Mindketten meghaltak. A nagypapa pedig − akinek a gondjára voltak bízva az unokák − szívinfarktust kapott.

„Az esetről még a tévében is beszámoltak, aminek az lett a következménye, hogy az év végére a korábbi 2500-2700 eset helyett több mint ötezer bejelentést kaptunk. Hónapokon keresztül a szolgálaton kívül senki nem volt benn a laktanyában, mert aki élt és mozgott, azon dolgozott, hogy utolérjük önmagunkat" − meséli a nyugállományú ezredes, majd egy másik, számára felejthetetlen esetet is felidéz ebből az évből. A Lánchíd felújítási munkálatai zajlottak, de, hogy ne akadályozzák a forgalmat, a munkát este 10 és hajnali 5 óra között végezték, a hidat ekkor zárták le. Egyik nap, a mederpillérek erősítése közben a búvárok egy bombának látszó tárgyat találtak. „Csak az három napot vett igénybe, hogy nagyjából be tudjuk azonosítani, mi lehet a közel hatméteres vízben. Gyújtót ugyanis nem találtunk rajta, ám a függesztőszem ott volt, ahol lennie kell, és a formája is hasonlított egy bombára. Aztán amikor óvatosan kiemeltük, kiderült, hogy egy lőszerszállító konténer, tele aknavetőgránáttal, amit valószínűleg a Várban harcoló német csapatoknak dobtak le repülőről, ám célt tévesztett."

Láng László nyugállományú ezredes szolgálati ideje alatt számtalan olyan dátumot jegyezhetett még fel, ami jelentős volt a tűzszerész-alakulat életében. 1975-ben, közvetlenül az önállóvá válás után − a Magyar Néphadseregben egyedüliként − „Vörös Zászló Érdemrend"-et kaptak, ami nagyon komoly állami elismerés volt. 1986. augusztus 29-én a Fővárosi Tanács emlékművet állított a munka közben elhunyt tűzszerészek emlékére, ami nagyon nagy megtiszteltetés volt az alakulat és az itt szolgáló katonák számára. A ’80-as évek végén pedig megkezdődött a technikai eszközök cseréje. Ugyanúgy szovjet gyártmányú gépkocsikat kaptak, mint amilyenekkel addig is rendelkeztek, de fiatalabbakat, így biztonságosabban tudták használni a járműveket.

„Aztán a rendszerváltás után előttünk is megnyílt a világ. Láttuk azokat a technikai eszközöket, amelyeket a nyugati országok tűzszerészei használtak, és megkezdődtek nálunk is a beszerzések. Egészen addig − bárhol dolgoztunk is − harminc centinél nagyobb mélységre nem vállaltunk felelősséget, mivel nem volt olyan eszközünk, amivel észrevettük volna a mélyebben elhelyezkedő robbanótesteket. Azaz rendelkeztünk egy bombakutató műszerrel, ami elméletileg 5 méterig érzékelte a fémtárgyakat, de annyira bonyolult és nehézkes volt a kezelése, hogy csak nagy ritkán használtuk. Ezután azonban már beszereztünk olyan műszereket, amiket a járőröknek is kiadhattunk. Ekkor vettük meg az újfajta sisakokat és a szilánkfogó mellényeket is. Sőt, ekkor rendszeresítették azokat a gépjárműveket, amelyekben már a járőr minden tagja benn lehetett a vezetőfülkében, senkinek nem kellett a platón utaznia" − mondja Láng László.

Újabb változások

1992-ben a délvidéki háborús helyzet hozott újabb változásokat a tűzszerészzászlóalj életében. Megemelték az egység létszámát, s felkészültek azokra a feladatokra, amelyek a délszláv konfliktus miatt esetleg várhattak rájuk. „Megkezdtük a Délvidéken alkalmazott hadianyagok beszerzését, hogy lássuk, milyen eszközöket használnak. Készülnünk kellett arra, hogy ezeket kell majd hatástalanítanunk. A helyzetet azonban egy kicsit bonyolította, hogy az egymással háborúban álló egykori jugoszláv államok nemcsak a rendszerben lévő hadianyagokat használták, hanem saját maguk is gyártottak lőszereket, robbanótesteket. Így fordulhatott elő olyan eset, hogy két harckocsiaknát tettek egymásra és biztosítottak felszedés ellen. Ilyen szituációt mindeddig nem tárgyalt a szabályzat, de ekkor megtanultuk, hogy mi a teendőnk, ha ilyen esettel találkozunk" − mondja a nyugállományú ezredes, akitől megtudjuk azt is, hogy a délszláv háború után megkezdődött a tűzszerész-alakulat nemzetközi missziós részvétele, a zászlóalj katonái ott voltak az IFOR-, majd később az SFOR-kontingensekben is.

Láng László szolgálati idejét sajnos egy tragédia is beárnyékolta. 1997. június 20-án egy sürgős dunaharaszti bejelentésre kirendelt tűzszerészjárőr-parancsnok és helyettese − Csorna István főtörzsőrmester és Szabó Norbert honvéd (posztumusz hadnagyok) − egy aknavetőgránát hatástalanítása közben életét vesztette. „A robbanást követő ombudsmani vizsgálat döbbentette rá a Magyar Honvédség vezetését arra, hogy a délszláv háború befejezését követő létszámcsökkentés a továbbiakban veszélyes lehet az alakulat számára. Ezért 1998. január 1-jétől 250 főre emelték a létszámunkat" − emlékezik az egykori parancsnok, hozzátéve: a dunaharaszti tragédia más változást is jelentett a tűzszerészek munkájában. Ezt követően már nem vehettek részt sorállományú katonák a robbanótestek hatástalanításában, csak a hivatásosok végezhették ezt a munkát. „Az alakulatnál szolgáló sorkatonák nem akarták elfogadni ezt a döntést. Egymás után kérték a kihallgatásokat és azt jelentették nekem, hogy ők azért vonultak be az alakulathoz, hogy ezt a munkát végezzék, és ők bíznak a járőrparancsnokokban. Megdöbbentő, ugyanakkor nagyon jóleső érzés volt látni a kiállásukat."

Az alakulat történetét kutatja

Láng László ezredes 1998 novemberében vonult nyugállományba. Akik viszont ismerik őt, jól tudják, hogy képtelen egy helyben megülni, azóta is rendszeresen bejár az Irinyi János laktanyába, a tűzszerész-alakulat jelenlegi bázisára. Az alakulat történetét kutatja és napi szinten tartja a kapcsolatot azokkal, akikkel egykoron együtt szolgált.

„Szerencsés helyzetben vagyok, mert olyan parancsnokkal kezdhettem meg 1967-ben a munkát, akit már mint idősebb tisztet ismertem. Ebben a munkában vagy megértjük egymást, vagy örök életre ellenszenvesekké válunk. Szerencsére mi az előbbiek közé tartoztunk. Amikor 1975-ben vállalkoztunk erre a feladatra, mi nagyon komolyan vettük azt, amit el akartunk érni. Ezt csak az érti meg igazán, aki benne volt, illetve benne van ebben a munkában. Fiatalok voltunk, lendületben voltunk, amit elterveztünk, azt megcsináltuk. Merem remélni, hogy az általunk meghonosított szemléletet az utódaink továbbvitték. Saját magunk neveltük ki az utódokat. Öröm volt látni, ahogy a fiatalok tudása gazdagodott, gyarapodott. Ez egy hihetetlen élmény volt!" − mondja Laci bácsi.

(Folytatjuk!)

Fotó: Rácz Tünde és archív