Hősi halott minden katona, aki háborúban hal meg

És akkor itt vannak az ismert és ismeretlen hőseink. Néhány jeltelen kereszt a temető sarkában, és a plébánia könyvének borzasztó sorai. A valóságról írták. A valóságot írják, akkori tintával, akkori betűkkel – mondja Hóbár Csaba.

A Baranya megyei Abaliget plébániájának lelkipásztori munkatársa féltő mozdulattal teszi az asztalra az említett könyvet, a Historia Domust.

Hogy idejekorán még ne éljük mindazt, ami 1944. november harmincadikán a faluban történt, körbemutat: „Mikor idejöttünk, azt mondták, ebben a földben semmi nem terem meg…"

Karalábé, paradicsom, ilyen-olyan zöldségféle kapaszkodik szép sorokban a gazok ellen szétteregetett szalma alól.

„Mióta él Abaligeten?" – kérdezem

„2004-ben költöztünk ide."

„Költöztünk?"

„A feleségemmel. Ő most a gyerekekkel az apósomék nyaralójába ment. Nem akarták zavarni a beszélgetést. Kávét?"

Amíg Csaba a kávékészítéssel foglalatoskodik, szemügyre vesszük a terasz asztalára készített dokumentumokat: a plébánia halotti anyakönyvének lepedőnyi lapjai, visszaemlékezések; gondos fénymásolatok. Házigazdánknak még arra is volt gondja, hogy az archaikus külalakú írásokat kiírja kézzel, napjaink módjára. 

„Azon az 1944-es novemberen már mindenki azt hitte, hogy Abaligetet végérvényesen elkerüli a háború – mondja házigazdánk, miközben visszaérkezik kávéval, hamutartóval felszerelkezve –, hallatszott ugyan hébe-korba némi ágyúdörgés, de azt hitték a falubeliek, csendesen megbújhatnak a Mecsek északi dombjai közt a háború elől. Majdnem igazuk is lett. November 28-án azonban érkezett – a Pécset elfoglaló oroszok elől menekülve – mintegy kétszáz honvéd Abaligetre. Bőrig ázva, fázva kértek-kaptak szállást és ennivalót. Másnap továbbálltak, de közülük harmincegyen itt maradtak. Őket a kocsma és a bolt épületébe szállásolta el az akkori jegyző."

„Helyiek nem voltak köztük?"

„Nem igazán; illetve, két olyan helybéli emberről tudunk még, akik nem sokkal korábban jöttek haza Abaligetre, úgy gondolták, nekik véget ért a háború. Persze, a katonák megjelenésével megjelent némi aggodalom, mi több, félelem is a faluban, sokan elindultak a hegyen lévő présházukba, főleg azok a családok, ahol több volt az asszonynép. Talán megérezték: ha a magyarok az oroszok elől értek ide, akkor nyomukban előbb-utóbb megjelennek az oroszok is. November 30-án ebédhez készülődtek a plébánián, a házvezetőnő épp palacsintát sütött, amikor déli tizenkettő után tíz perccel puskaropogás hallatszott a kocsma felől. Rémült arccal futott a templomhoz néhány anya is gyereklányukkal és kiabáltak: itt vannak az oroszok! A plébánia pincéjében bújtak el, miközben a templomtoronyra is záporozni kezdtek a mindenféle lövedékek. Utólag elmondták, úgy rengett a föld, hogy azt hitték, mindjárt rájuk dől a plébánia egész épülete."

A korabeli szemtanúk némileg ellentmondásosan számolnak be a történtekről. Egyesek szerint kiterelték a kocsmából a magyar honvédeket, és – bár feltartott kézzel jöttek – egy orosz tiszt „harcot felvenni" vezényszavára elkezdtek lövöldözni rájuk. Mások szerint, valaki gránátot hajított az oroszok felé, ezért tört ki a csetepaté. Ez azonban nem valószínű, mert annak a harmincegy embernek nem biztos, hogy szándékában állt feltartóztatni Abaligetnél a Vörös Hadsereget. Futottak szerteszét, az oroszok meg célba lőttek… Szétlőtték a templomtornyot és a lélekharangot is; állítólag néhány gyerek játszásiból, puska gyanánt kidugott egy seprűnyelet a toronyból.

„Harmincegy embert tereltek ki a boltból, harminchárom áldozatról tudunk. A két, már korábban hazatért honvédot is lelőtték?"

„Igen. Közülük az egyiket a saját udvarában. Ő az udvar hátulja felé menekült a dombok irányába. Lelőtték, mert rajta volt a katonasapkája. Mikor a lövöldözés véget ért, az oroszok házról házra jártak, további ellenség után kutatva. A plébánia pincéjéhez is elértek, ott azonban elébük állt a káplán és a két ferences rendi vendég-szerzetes. Megpróbáltak velük szóba elegyedni, hiszen a pincében rejtőzködtek az odamenekült nők. Miután szelíden bizonygatták, hogy nincs náluk sem német, sem magyar katona, majd haladéktalanul átadták a náluk lévő zseb- és karórákat, az oroszok odébbálltak." 

A holttestek napokig hevertek szerteszét az utcán. Senki nem mert kimenni a házából, senki nem mert kimenni temetni. Az elhaltakon beállt hullamerevség valószerűtlenül tragikus képet festett a falu főutcájára. Mígnem a jegyző utasítására december másodikán összegyűjtötték és a temető egyik szegletében „zubbonyukon" (koporsó nélkül) eltemették a hősi halottakat.

„Minden katona, aki háborúban meghal, hősi halott – mondja Hóbár Csaba –, az abaligeti harminchárom is az. Közülük tizennyolcat nem sikerült azonosítani."

„Fiatal ember létére, nagyon magára talált ez a történet. Mitől, miért?"

„Családunkban is volt hősi halott. Ez, talán genetikailag, de valahogy bennem maradt. Nem tudom… Mindenesetre, amikor 2011-ben a jeltelen fejfák mellett felállítottuk a kopjafát, akkor éreztem, hogy ezek a katonák hazaértek.
Legalább ennyi járt nekik amellett, hogy minden év november harmincadikán 12 óra 10 perckor harangozunk és ezen a napon Abaligeten senki sem süt palacsintát" – mondja Hóbár Csaba, az abaligeti plébánia lelkipásztori munkatársa.