Kézi ütőerő – a Magyar Honvéd magazin legfrissebb számából

A gránátvetőkkel kapcsolatban a kezdetekkor két elvárást fogalmaztak meg: a repesztestbe csomagolt robbanóanyagot egy kézigránátnál messzebbre kellett juttatni, lehetőség szerint minél pontosabban. Ehhez már az első világháború során megjelentek a megfelelő gránátok, amelyeket a gyalogsági puskák csövére illesztve (esetleg a gránátra csatolt hosszú, vékony fémrudat a csőbe dugva) lehetett indítani. Ehhez egy speciális, lövedék nélküli töltényt kellett használnia a katonának. A több hadsereg által is alkalmazott megoldásnak persze árnyoldalai is voltak, illetve vannak (hiszen ezek a fegyverek ma is léteznek): mindenekelőtt a gránátok mérete miatt nehezebb a célzás.

A különleges indítólőszer alkalmazásából adódóan pedig nehézkes volt a fegyver használata, ha már közel járt az ellenség.
A hátrányokkal együtt a második világháborúban is szerepet kaptak a puskákra, karabélyokra erősített gránátok. Sőt, a mai napig is léteznek gépkarabély csövéről indítható változatok. Igaz, itt már általában normál lőszert alkalmaznak, amelyet a gránát alsó része „fog meg", vagy a robbanótest kialakítása miatt átrepül azon.
Napjaink modern gránátvetői már nem csak a klasszikus repesz-romboló lőszereket alkalmazhatják. A katonák kumulatív páncéltörő, gyújtó vagy termobarikus gránátok között válogathatnak, míg a rendfenntartó szervek gránátvetőit kezelő egyenruhások számára könnygázgránátok széles választéka áll rendelkezésre.

(További részletek a Magyar Honvéd magazin július 10-én, pénteken megjelenő számában!)