Kitalálták a közös nyelvet

Suszter Attila alezredes (képünkön jobbra, éppen elismerést vesz át), a szolnoki bázis repülésbiztonsági osztályának főnöke, az MH AMT-8 volt parancsnoka harmadik alkalommal vett részt az afgán hajózók képzésében. Mint elmondta, a legfontosabb feladatuk most a pilóták „visszaállítása" volt. Az afgán légierő Mi−35-ös harci helikopterei ugyanis műszaki problémák miatt fél évig nem repülhettek, ez idő alatt pedig a pilóták jogosultsága lejárt. Ezért egy felkészítési tervet állítottak össze, amelynek alapján először az oktatókkal és a másodpilótákkal hajtatták végre a kötelező kiképzési repüléseket.

A közös munkát jelentősen megkönnyítette, hogy a mentorált század szinte valamennyi katonáját jól ismerte, hiszen a korábbi két alkalommal is dolgozott már velük. Sőt, néhányukkal még ennél is régebbi barátságot ápol: együtt tanultak ugyanis a Szovjetunióban. Egykori évfolyamtársai a beosztásaikat és a rendfokozataikat tekintve nagyjából hasonló karriert futottak be – azzal a különbséggel, hogy ők a tisztté avatásuk óta szinte folyamatosan háborúznak.

Harci tapasztalataikat az afgán tisztek szívesen osztották meg magyar barátaikkal, a szolnoki pilóták így nemcsak tanítottak, de sokat tanultak is a kinti kollégáiktól. A közös munka során a két nemzet eltérő kulturális szokásai nem okoztak problémát, a különbségeket a magyar mentorok könnyedén áthidalták.

Annál nagyobb gondot jelentett viszont a kommunikáció, az afgán hajózók közül ugyanis még csak nagyon kevesen beszélnek angolul. A társalgásba ezért gyakran orosz és dari szavak is keveredtek, amikor pedig ez a vegyes nyelv is kudarcot vallott, hívták a tolmácsot. Azonban tolmáccsal repülést oktatni a magyar pilóták szerint borzasztóan nehéz, bonyolult feladat.

Gajdács László hadnagy az MH AAT-4 váltásában EMOS-ként a helikopterek elektromos rendszereiért, műszereiért és oxigénberendezéseiért volt felelős. A szolnoki laktanyában a napokban megtartott visszafogadó ünnepségen vele lehetett a legnehezebben szót váltani, cserfes kislánya, a kétéves Vivien ugyanis állandóan körülötte sündörgött. Be nem állt a szája, megpróbált minden keze ügyébe kerülő tárgyat szétszedni. Láthatóan nagyon hiányzott neki az édesapja, aki az elveszett hónapokat sok-sok ajándékkal, többek közt egy plüsstevével próbálta kárpótolni a kislányánál.

Gajdács hadnagy Vivi viselkedésére utalva a honvedelem.hu-nak elmondta: tisztában van vele, hogy családjának milyen nehézségeket jelentett a missziós szerepvállalása, de szerencsére az interneten vagy telefonon szinte mindennap tudott beszélgetni az itthon maradottakkal. Külszolgálatra jelentkezését egyébként a felesége is támogatta, aki szerződéses szakaszvezetőként korábban öt évig szintén a szolnoki bázison szolgált.

A technikusok munkájában is a nyelvi nehézségek okozták a legtöbb gondot, pedig elsősorban a kultúrák közti különbségektől fakadó feszültségektől tartottak. Gyorsan kiderült azonban, hogy afgán kollégáik az élet sok területén már szakítottak az évszázados tradíciókkal: ugyanolyan apai büszkeséggel beszélnek például a lányaikról, mint a fiúgyermekeikről.

A légi tanácsadó csoport munkáját a kinti időjárás is alaposan megnehezítette. Amikor szeptemberben kiutaztak, a szél által felkevert por okozott sok gondot, aztán pedig jött az afgán tél. Napközben plusz 5-15 fokot mutatott a hőmérő, éjszakánként viszont fagyott. A csoport kint tartózkodása alatt ráadásul szinte kéthetente volt egy kiadós eső, egy alkalommal pedig egy hatalmas, villámlással, mennydörgéssel kísért zivatar verte el a tábort. Ez azért is volt váratlan, mert az előző váltás ideje alatt egyetlen cseppnyi eső sem esett.

A Honvéd Vezérkar főnök Kiemelkedő helytállásért emlékérmet adományozott Hegedűs Csaba zászlósnak. Az AMT-8 fegyverzeti szakembere tizenhét éves katonai szolgálata alatt harmadszorra járt Afganisztánban. Ő is azt tapasztalta, hogy a kinti kollégái angol nyelvtudása az elmúlt években nem sokat javult. Volt azonban egy közös „nyelvük": a helikopter – ezt mindnyájan „beszélték", annak ellenére, hogy az általa mentorált katonák közt nagyon sok volt a fiatal, akik toborzással kerültek a seregbe. Velük szinte a nulláról kellett kezdeni a szakmai munkát.

Meglepő volt viszont az, hogy ezek a fiatalemberek már nem rajonganak annyira a fegyverekért, mint apáik vagy idősebb családtagjaik.
Talán azért is, mert háborúban, állandó veszélyben, fegyverropogás, otthon tartott puskák, gépkarabélyok közt nőttek fel.