Kövér László: a magyar érdekek képviselete a feladat

A Megszállástól megszállásig, Magyarország a nagyhatalmak szorításában 1944−1949 című rendezvény bevezető előadásában a házelnök felvetette: vajon miért vesztette szem elől a magyar állam történelme során többször − például az ország három részre szakadása, a dualizmus vagy a XX. században 1919−1920, illetve 1944 idején is − legfontosabb feladatát, az ország és a nemzet védelmét.

„A konferencia témájáról hét évtized elteltével is nehéz beszélni a politika súlyos felelőssége miatt" − jegyezte meg a politikus.
„ A politikai osztály felelőssége egyrészt erkölcsi, ami a legsúlyosabb, objektív, szigorúan az eredményre van tekintettel, és nem kimenthető. Másrészt a vezető rétegnek van politikai felelőssége, amely a politikai cselekvőképesség arányában érvényesül, tehát relatív. Harmadrészt pedig lehet jogi felelősséget vizsgálni, ami joguralom idején világos és tiszta, jogállamon kívül azonban inkább a leszámolás eszköze" − fejtette ki Kövér László.

A politikus kiemelte: 2010 után lezárták a rendszerváltozást követő posztkommunista átmenet két évtizedét, és a felvetődő kérdésekre az Alaptörvénnyel adták meg a választ.

Boross Péter volt miniszterelnök, a konferenciát szervező Veritas Történetkutató Intézet tanácsadó testületének elnöke köszöntőjében azt hangsúlyozta: tárgyilagosan és kiegyensúlyozottan kell számolni a nemzeti és az egyéni bűnökkel, de a minket körülvevő világgal is, és nem szabad mások bűneit magunkra venni.
A politikus felidézte: 1944 tavaszán a német hadsereg és vele a barbarizmus vette át az uralmat az országban, 1945-től pedig egy másik barbár hadsereg és hatalom hosszú-hosszú évtizedekre meghatározta nemcsak a nemzet sorsát, de még azt is, hogy mit kell arról írni, gondolni. Az elfogultságok és kényszerek a mai napig hatnak.

„Lássuk magunkat világosan, egyértelműen" − szögezte le a volt miniszterelnök, aki a jövőre nézve úgy vélekedett: jól kormányzott, szilárd, többé-kevésbé egy véleményen lévő közgondolkodás lehet képes elviselni azt, ami a következő évtizedekben várható.

A kormány által tavaly ősszel létrehozott és ez év elejétől működő Veritas-intézet hétfői egész napos konferenciáján elhangzó előadások a második világháború utolsó szakaszában bekövetkezett német, majd az azt követő szovjet megszállás történeti egységben szemlélt témáját járták körül.
Az előadásokon szó volt többek között a korszak nagyhatalmainak politikájáról, az 1944-es megszállást végrehajtó német csapatok és a magyar királyi honvédség ellenállásának esélyeiről, a német megszállás magyarországi zsidóságra gyakorolt hatásáról, a magyarországi zsidóság vagyonvesztéséről 1944−1947 között, a Szálasi-féle nyilas−hungarista hatalomátvételről, a világháborút követő új hatalom kiépítéséről, a politikai rendőrségről, valamint a szexuális erőszak és a megszálló seregek témaköréről.

A Veritast alapító kormány szerint az intézet feladata: „A nemzeti összetartozás erősítése, a magyar közjogi hagyományok méltó módon történő bemutatása, az elmúlt másfél évszázad sorsfordító politikai és társadalmi eseményeinek hiteles, torzításmentes, a mai kor elvárásainak megfelelő, multidiszciplináris szemléletű, kutató, elemző, ismeretterjesztő igényű és a nemzettudatot erősítő jellegű feldolgozása, a közösségi emlékezet és a reálisan megalapozott nemzeti történelmi tudat kialakulásának támogatása."

„A nagyhatalmak határozták meg Magyarország sorsát a 20. században" − mondta Romsics Ignác történész, akadémikus a Megszállástól megszállásig, Magyarország a nagyhatalmak szorításában 1944−1949 című konferencián a Parlamentben.

A szakember kiemelte: a két világháború közötti magyar politikai vezetők a történelmi Magyarország helyreállítását és a Kárpát-medencei magyar vezető szerep visszaállítását remélték a német szövetségtől, ám ez a korabeli német források ismeretében teljesen megalapozatlan volt. A németek azt tervezték, hogy remélt világháborús győzelmük után még az időközben Magyarországhoz visszacsatolt területek egy részét is elveszik, így például Észak-Erdélyt, valamint Bácska, Bánát és Nyugat-Magyarország egyes részeit.
„A háború utáni rendezést illetően az antifasiszta szövetségesek álláspontja eltért egymástól. Az Egyesült Államok a térség államainak a liberális demokrácián alapuló erős szövetségbe tömörülését látta volna szívesen. Kisebb módosításokat el tudott volna képzelni Magyarország javára a trianoni határokhoz képest, de ez jóval kevesebb volt annál, mint amit a németek ígértek. Erdély az amerikai elképzelésekben időnként önálló államként jelent meg, a kisebbségek pedig autonómiát kaptak volna" − ismertette a szakember.

„Anglia konföderációban, egyfajta európai egyesült államok részeként képzelte el a régió államait. Ám a nyugati szövetségesek álláspontja a háború során módosult, és a változó erőviszonyok függvényében egyre inkább elfogadták a szovjet elképzeléseket, amelyekben nem szerepelt semmiféle konföderáció. A nagy keleti szomszéd a régió széttagoltságában volt érdekelt, Magyarországnak pedig a trianoni határokat szánta, ami lényegében be is következett" − fejtette ki Romsics Ignác.

Számvéber Norbert hadtörténész Magyarország 1944. március 19-ei megszállásának katonai vonatkozásairól szóló előadásában kiemelte: a magyar királyi honvédség nem volt abban az állapotban, hogy hatékony ellenállást fejtsen ki a bevonuló németekkel szemben.
„A németek a rájuk jellemző precizitással szervezték meg az akciót, a legkisebb esélyt sem hagyva az ellenállásra" − mondta. Hozzátette: nem úgy bántak Magyarországgal, mint szövetségessel, hanem valóságos katonai hadműveletet hajtottak végre a kormányváltás, a hintapolitikát, titkos béketárgyalásokat folytató Kállay Miklós kormányának elmozdítása érdekében.
A korabeli források tanúsága szerint a magyar lakosság fel sem fogta, hogy mi zajlik, nem számolt a megszállás következményeivel, pusztán látványosságnak tekintette a német haderő felvonulását.

Szakály Sándor történész, a Veritas főigazgatója előadásában beszélt arról, hogy Horthy szerepe legfelsőbb hadúrként meghatározó volt a hadseregben, katonai vezető csak az lehetett, aki az ő feltétlen bizalmát élvezte, ám ez a helyzet a német megszállással megváltozott.
Az 1944. október 15-ei kiugrási kísérlet a történész szerint katonai erővel nem biztosított, rosszul előkészített akció volt.

Újváry Gábor, a Veritas kutatócsoport-vezetője a német megszállás hatásait elemezve leszögezte: a megszállók egyértelmű célja az volt, hogy az ország minden erőforrásának kihasználásával tehermentesítsék a német hadsereget.
A megszállás után jelentős változások voltak a katonai vezetésben és közigazgatásban, a kormányfőtől a minisztereken és a főispánokon át sok más pozícióig. Ezreknek kellett menekülniük a német hatóságok elől. Kállay Miklós miniszterelnök a török követségen talált ideiglenes menedéket, de végül német koncentrációs táborba került. Bujkálnia kellett a németek elől Bethlen István volt miniszterelnöknek csakúgy, mint Szekfű Gyulának, a korszak vezető politikusának. „Tízezres nagyságrendben voltak letartóztatások. Újságírókat, művészeket, ügyvédeket, szakszervezeti vezetőket, lengyel menekülteket fogtak el, és a letartóztatási hullám az arisztokratákat is nagyon jelentősen sújtotta" − fejtette ki a szakember.
„A német megszállás nyomán pártokat tiltottak be, 130 újságot szüntettek meg, 1900 egyesületet oszlattak fel. A magyar lakosság pedig mind a németellenes emberek letartóztatásához, mind a későbbi deportálásokhoz passzívan viszonyult " − tette hozzá.

Horthy felelősségéről szólva Újváry Gábor kiemelte, hogy az államfő a helyén maradásával legitimálta a történteket. A hagyományos, 19. századi úri becsületkódex jegyében a kötelességérzettől vezettetve járt el, miközben a német politika csak saját érdekeinek kíméletlen érvényesítésére volt tekintettel.
Újváry Gábor leszögezte: elfogadhatatlan a deportálásokhoz vezető korabeli hivatalos politika védelme, mentegetése, de az is, ha valaki azt a korábbi magyar történelem egyenes folytatásának tekinti.

Haraszti György történész, egyetemi tanár arról beszélt, hogy 1941-től az 1944 márciusi megszállásig a magyarországi zsidóság súlyos veszteségeket szenvedett, de a német érdekszférában egyedüliként „intakt maradt". „A magyar zsidóság abban az időszakban mintegy félszázezres veszteséget szenvedett: 13-14 ezer áldozatuk volt a kamenyec-podolszki tömeggyilkosságoknak, az 50 ezer munkaszolgálatosból mintegy 35 ezer nem tért vissza a frontról, az újvidéki vérengzésekben pedig mintegy 1000 zsidó halt meg" − ismertette.
„Az 1944-es deportálásoknak 430-440 ezer áldozata volt, nagyobbrészt a visszacsatolt országrészeken, illetve vidéken élő zsidóságot sújtották, a trianoni Magyarországon élő 480 ezer zsidóból 190 ezer maradt" − idézte fel.

Botos János egyetemi tanár a zsidóság vagyonvesztéséről szóló előadásában egyebek mellett arról beszélt, hogy a magyar állam és a németek által elrabolt értékekre vonatkozó nemzetközi előírásoknak a világháború utáni magyar kormányok csak formailag tettek eleget, valójában azonban nem adták vissza a zsidó vagyont jogos tulajdonosaiknak.

Fotó: Krasznai-Nehrebeczky Mária