Az 1618-ban kitört harmincéves háború befejezését jelentő – egyben a Német–római Birodalmat romlásba döntő és a császári címet végleg névlegessé tevő – békeokmányokat 1648. október 24-én egy időben, de két helyszínen, Münsterben és Osnabrückben írták alá. A követek egy része ugyanis nem óhajtott más nemzetek képviselőivel egy asztalhoz ülni. A történelembe vesztfáliai béke néven bevonult egyezség a háború előtti időszakhoz képest egy jelentősen átalakult Európát vont maga után. Például a mintegy háromszáz kisebb-nagyobb német fejedelemség teljes politikai önállóságra tett szert; ezek közül a legnagyobbak, Bajorország, Brandenburg és Szászország megerősödtek, s immár helyet követeltek az európai nagypolitikában is. A legtöbbet Brandenburg (a későbbi Poroszország) nyerte: kijutott a Balti-tengerhez és – az egyre jobban kiépülő abszolutisztikus berendezkedése, valamint a gyors belső fejlődése révén – hamarosan felszámolta a mindinkább meggyengülő Lengyelországtól való függőségét.
Átrendeződő erőviszonyokA Habsburgok a békeokmány értelmében területet ugyan alig vesztettek, ám politikai szempontból sokat csorbult a befolyásuk. A háború kezdetén még a spanyol ág volt az, amelyik a „szegény osztrák rokonokat" támogatta, ám a konfliktus végén erre már nem maradt erejük – az osztrák ág pedig egyedül nem bírta a harcot. A háború legsúlyosabb következményeként Spanyolország jószerével elvesztette az akkor már egy évszázada birtokolt nagyhatalmi státuszát. Katonai téren ennek volt egyfajta előjele a franciáktól (1642-ben Rocroinál) elszenvedett döntő vereség. Az ország belerokkant a folyamatos háborúskodás terheibe, a gyarmatokról származó jövedelmeket felemésztette a hadsereg és az udvartartás, a gazdaság alig növekedett, a társadalmi és a kormányzati rendszer megmerevedett, fejlődésképtelennek bizonyult. A vesztfáliai békében a spanyol Habsburgoknak el kellett ismerniük Hollandia függetlenségét, amivel lezárult az immár nyolcvan éve tartó (1568–1648) németalföldi szabadságharc.