„Mire levelemet megkapod, lehet, hogy felettem már egy csomó varjú is károg”

„…Én is 3 hónap óta a golyók milliói között Isten segítségével még most meg vagyok és bízva a jobbulás reményében, és ha éppen a sors úgy hozza, hogy meg kell is halni, a Hazáért meg halni dicső halál…" – írta a terehegyi Rigó János 1914. július 30-án kelt levelében.

A Nagy Háborút mi sem írhatná le jobban, mint az a több mint 2500 levél, amely az 1914 és 1918 között a dél-baranyai kis faluból berukkolt apák, férjek, fiúk és az otthon maradottak mindennapjait tudatják egymással.

Az említett levélrengeteg ma a terehegyi Dezső László – bízvást kivételesnek mondható – gyűjteményének legfontosabb része. A valamikori műhely-garázs épületben kialakított tárlat, sokszínűségét és rendezettségét tekintve egy múzeumnak is becsületére válna; gazdája személyében pedig egy szívvel-lélekkel hithű hazafit tisztelnek levéltárosok, diákok, közeli és távolról érkező kutatók éppúgy, mint a helybéliek.

„Eddig öt szakdolgozat anyagát szedték össze nálam egyetemisták" – meséli Laci bácsi, miközben vaskos dossziék közt keresgél, gondosan lefűzött háborús leveleket lapozgatva. 

„Mitől, mikor alakul ki valakiben egy szinte megszállottságig menő gyűjtőszenvedély?" – kérdeztük.

„Úgy emlékszem, tízévesen kezdtem, két darab régi érmével, de ami leginkább motivál, az a hazám, a nemzet, a szülőföldem iránti tisztelet. Mivel az őseim mindvégig így éltek, életük értékrendjének szerves része volt a hit és a hazaszeretet – úgy gondolom, nekem is ez a kötelességem. Ma az a dolgom, hogy megőrizzem mindezek tárgyi bizonyítékait és átadjam az utánunk jövőknek. A felmenőim közt – az oldalági rokonokat is beleszámítva – tízen voltak bírók, akik szerencsére rengeteg dokumentumot megőriztek, csak épp nem voltak rendszerezve. Ezeket családon belül sikerült összegyűjtenem, logikai-történelmi sorrendben katalogizálnom, így már rengeteg információ gyűjthetővé vált az iratokból, 1812-től kezdődően."

„A polcokon, tárolókban szemmel láthatóan rengeteg az első világháborús dokumentum, levél és tárgyi emlék. Ezek is amolyan családi hagyatékok?"

„Többnyire. Nagyapámat 1914-től, dédnagyapámat pedig 1916-tól vonultatták be. Egyik nagybátyám, bár nagyon szeretett volna katona lenni, de egészsége ezt nem engedte, itthon maradt. Nagyapám és dédapám vele levelezett a frontról, lévén egész életükben nagyon szoros rokoni kapcsolatot tartottak. Ennek a történetnek az a különös érdekessége, hogy mindhárom fél megőrizte a kapott leveleket. Úgyhogy, most mind megvannak, itt vannak."

A monarchia törvényhozása, a háborúra való tekintettel 50 éves korról, 55 éves korig emelte a hadkötelezettséget, így Terehegyről is minden munkaképes férfiembert besoroztak, aztán irány Szerbia!

„1914. VII.30. Kedves komám!
Nem tudom mi lesz velem. De úgy érzem, hogy a múlt szombaton utoljára fogtuk meg egymás kezét mi már pénteken az az 31-én útnak indulunk Szerbia felé, ha az Isten és a hazánk iránti kötelesség úgy akarta arról senki sem tehet. Bocsáss, ha vétettem valamit, mert a száz meg száz halál között Istentől áldva legyetek mindnyájan kik még odahaza bíztok az életben. Csak a haza legyen szabad, ha meghalunk is. Ha még bírsz levelet írni, ha elmegyünk is címem úgy lesz, mint a túloldalon leírom. Mire levelemet megkapod, lehet, hogy felettem már egy csomó varjú is károg.

Isten áldjon komám és az egész családot."

A következő levél három hónappal később 1914. október 30-án indult útnak Terehegyre, már a szerb harctérről.

„Kelt 1914. okt. 30.    Kedves komám!
Kívánom a Jó Istentől, hogy ezen pár soraim a legjobb egészségben találjon benneteket. Kedves komám kérlek, tudasd, hogy kedves bátyád hova rukkolt be, mert írta, hogy 26-án már Ö is berukkol, elég baj az, hogy már őrájuk is szükség van, de erről nem tehetünk, vigasztalódjatok azon hitben, hogy a haza iránti kötelesség szerint történik, és majd ha ide kerülne is bízva a Jó Istenben, hogy majd az megsegíti őt is. Én is 3 hónap óta a golyók milliói között Isten segítségével még most meg vagyok és bízva a jobbulás reményében, és ha éppen a sors úgy hozza, hogy meg kell is halni, a Hazáért meg halni dicső halál. Kedves komám írj és tudass a Jánosról is Ő jó helyen van, az Isten vezérelje mindkettőjüket, míg viszont láthassuk egymást.

Most Isten veled az egész családnak jó egészséget kíván a távolból szerető komád a sírig."

Az első nagy háborúról nem csak levelek, de tárgyi emlékek is tanúskodnak Dezső László gyűjteményében.

Különös érzés fogja el a szemlélőt, amikor kézbe veszi ugyanazt a katonasapkát, amely a mellette függő, 1916-ban készült fotón még viselője fején látható.

„Ő a nagybátyám, Kaszás János – mondja Laci bácsi – Egész életében a hazát védte. Nagyon jó ember volt. 1950-ben meg kitelepítették a Hortobágyra… Hogy Dezső nagyapám sem lehetett rossz lélek, azt talán ez a kis tojástartó igazolja – mutat egy kis kupica-szerű faragványt házigazdánk. – Egy orosz hadifogoly faragta neki hálából, amiért olyan emberségesen bánt velük."

Váradi Lajos 1916-ban Karintiából néhány szál havasi gyopárt küldött terehegyi komájának. Hihetetlen, de két szál virág még ma is megvan, a hozzá való levéllel együtt.

„Sajnos, ez a szeretett, jóhumorú, derék ember már nem élhette meg a háború végét. Visszavonuláskor agyonlőtték a szerbek" – tudjuk meg ráadásként azt, ami a virágból és a levélből nem derül ki.

Aztán egy képeslapot tesz Dezső bácsi fényképezőgépünk elé.

„Ezt a doberdói kulipintyókról Kaszás Józsefnek küldte Rigó Lajos, aki sógorbátyja volt. Sokat elárul a helyzetről nemcsak a kép, hanem a szöveg is, ugye?"

„Kedves Józsi komám!
Ugyebár milyen nagyszerű házaink vannak? És nem is kerül pénzbe, Még odahaza is megtenné. Most megtanul mindenki házat építeni. Vizsga nélkül építőmester minden baka. Így néznek ki a mi lakásaink az olasz fronton!…"

Persze, a levelek nem csak a fronthelyzetről adnak hírt. Rengeteg tollvonás tudatja az itthoni „hadállást", mesélve arról, milyen helyzetbe került az asszonynép, az idősek – no meg, a gyereksereg azzal, hogy 55 éves korig, minden férfikéz eltűnt a faluból. Tanúskodik erről az alábbi, Laci bácsi dédnagyanyja által írott levél is.

„Terehegy, 1916.VIII.28.
Kedves férjem kívánom Jó Istentől, hogy soraim a legjobb egészségben találjon, mert már én is jobban érzem magam, az egészség felől csak az nagyon szomorít, hogy íj messze kell tőled lenni, hogy nem kérdezhetlek, hogy mit hogyan tegyek.

Szeretett kedves féljem minden terhet és bajt az én vállamra raktad, amit oly nehéz elviselnem, mert mindent elviselnék csak titeket féltelek kedves férjem és a két kedves fiaim, hogy elveszítlek benneteket. Most tudatom, hogy a zabot elszállítottuk 23-án a terehegyi állomásra és kaptam 777 korona hatvan fillért, mert 20 koronát leszámította, amit foglalóba adott. 24-én Görcsönyben vettünk két szürke lovat 2090 koronáért, és a tinókat nem lehetett elhajtani, mert nem volt marhavásár nem kaptunk passzust. A fát is meghozattuk az ócsárdi erdőből 25-én, pénteken. Most pedig tudatom veled kedves férjem, hogy a Czankáéktól kértem 1000 koronát máma, hogy a törlesztést elküldhessem. Már befizettem a postán 800 koronát, meg a ló árához kértem 200 koronát a nagyobb bátyámtól és most annak is visszaadom a Czanka addig elvár, míg a tinókat eladhatom. Most nem bírok hízó disznót venni muszáj a göbét itthon hagyni. Most kérlek írd meg, hogy fizettél e az idén egyházi adót és hol a könyv és állami adót is fizettél e vagy nem és hol vannak a könyvek és legelőadót a göbe után? Még a pénztári ügyet sem vették át. A portagézi szőlőt megszedtük máma, csak öt csöbörrel lett, de a pincénél a többit sem lehet soká hagyni, mert nagyon veszik azt is muszáj lesz megszedni minél előbb.

Kedves férjem úgy számítok, hogy a malacokból 6-ot kihajtok és 4 majd jó lesz jövőre hízónak, két göbét meghagyok kijárónak, ha az Isten megtartja.

Most pedig kedves férjem úgy igyekezz, hogy minél előbb gyere haza szabadságra várunk ölelő karokkal kedves férjet és kedves apát. Most többet nem írok, kívánok, erőt, egészséget csókollak számtalanszor szerető hitvesed és gyermekeid,

Bausz Zsófi"

„Mi lesz a sorsa ennek a gyűjteménynek, az ezernyi levélnek, dokumentumnak, eszköznek? – hisz a római cserépedényektől a Gróf Battyhány-Strattman boldoggáavatására szóló vatikáni belépőigazolványig, van itt minden."

„Az egyik menyem egyetemi tanár, tehát hiszek neki ezügyben. Ő azt mondta, hogy itt minden egyes tárolóról, polcról könyvet lehetne írni. Egyszer megírják ezeket a könyveket" – jelentette ki bizakodva Dezső László.