Sokrétűség, sokszínűség

Már gyerekkorom óta bennem van ez, a génjeimben – ha lehet így mondani -, mert apám és nagyapám is rajzolt, festett, grafikázott. Barátkoztak ugyan ők is a színekkel, de végeredményben a fekete-fehér technikáknál maradtak. A családom barátja, Takács István festőművész, freskófestő volt. Mellette nagyon sokat dolgoztam. Többek között ő festette az egri bazilika kupolájának freskóját is. Irigylésre méltónak találtam az ő munkáit, és bizony ő adta az első lökést, ami arra késztetett, hogy alkotni kezdjek.

Ezek szerint Takács István felfedezettje? 

Én fedeztem fel magam őáltala. Ez egy igen furcsa dolog, mert a legtöbb festővel ellentétben neki nem volt tanítványa. Az öccse segédkezett ugyan a munkáinál, de a szó szoros értelmében vett tanítványa nem volt. Én magam sem voltam az, helyette engem elindított a kitérők nélküli helyes úton. Ez az út számomra a realizmus. Értékelem a szürrealista festészetet is, sőt, magam is készítettem egy ilyen festményt. A címe: Ész nélkül. Igazán nem illene a kiállítás festményei közé. Nem is az én világom, egyszerűen csak kipróbáltam magam abban a stílusban is.

Mondhatom azt, hogy termékeny vagyok a festészetben, sokat alkottam eddig. A korai munkák még nem voltak ennyire színesek, kezdetben a fekete-fehértől egy más szín hozzáadásával kezdtem el ismerkedni a színekkel és azok egymásra való ráhatásával. Egy folyamat, egy út része az, ahonnan indultam és ahová eddig eljutottam. A mostani kiállításra próbáltam a színes festmények legjavát elhozni, figyelve azért mégis arra, hogy egy átfogó képet mutassak be az elmúlt másfél év eredményéből. Igazából kétszer-háromszor ennyi festményt is ki tudtam volna állítani, de helyhiány miatt ez nem volt kivitelezhető.

Kerámiákat díszít, grafikákat készít, táncol, majd megjelent az életében a festészet is. Mennyire tudja ezeket szétválasztani egymástól, szükség van-e egyáltalán erre?

A kerámiák díszítése az utóbbi időben háttérbe szorult, ami nem azt jelenti, hogy nincs rá késztetésem, vagy úgymond igényem, egyszerűen csak nincsen rá időm. A Debreceni Honvéd Táncegyüttes vezetője vagyok, azt is kézben kell tartanom. Próbák, fellépések vannak, ami eléggé időigényes.
Nagyon nehéz lenne a döntés, ha csak egyet művelhetnék ezek közül. Ha bele lennék kényszerülve, hogy a legkedvesebbet kiválasszam, nos, ezen még soha nem gondolkodtam. Nem hinném, hogy tudnék választani. Ha bármelyik valami oknál fogva eltűnne az életemből, nagyon hiányozna. Sőt, tovább megyek: még zenéltem is. Doboltam nagyon sokáig. Azzal is nagyon jó lenne egyszer újra foglalkozni, de arra már végképp nem futná sem az időmből, sem az energiámból.

Katonai beállítottságú embernek vallja magát. A laikus ember azt gondolná, hogy a feszes rend, a fegyelem és minden, ami a katonai élettel összefügg, nehezen egyeztethető össze az alkotóművészettel. Önnél valahogy mégis megfér ez a két „műfaj" egymás mellett. Mi a közös nevező?

Kiképző altiszti beosztással voltam megbízva, jelenleg a 39. Lövészzászlóaljnál vagyok rajparancsnok. A katonai élet is egész gyerekkoromtól jelen volt a környezetemben: nagyapám katonatisztként szolgált Nagyatádon, Kaposváron. Vadász ember is volt, aztán ebben apám is követte őt. Megtanultam tőlük a pedantériát, a rendet, amit nem csak a hivatásuk, de a hétköznapi életük alkalmával is gyakoroltak. Gyerekkoromtól fogva szerettem a terepszínt, a kinti világot, az erdőt… Ezek a dolgok bennem kiegészítik egymást, sőt, egymást támogatják: amikor táncolok, akkor mozgok, amikor alkotok, akkor pihenek, ellazulok. Az egyik a testre, míg a másik a lélekre hat. Valahol ezt az egyensúlyt kell megtalálnom, és ez legtöbbször szerencsére sikerül.

Soha nem volt olyan pillanat, mikor úgy érezte, hogy az egyik a másik a rovására megy?

Dehogynem. Volt, hogyne. Készültünk például a Lehet egy csillaggal több című honvédségi tehetségkutatóra, amire bizony rengeteget kellett próbálnunk. Az konkrétan a festészet rovására ment. Pedig az ujjamban ott volt, bizsergett… Akkor bizony többször is felütötte bennem a fejét az, hogy sokkal szívesebben festenék. Most, hogy a határvédelmi feladatok elszólítják legtöbb katonánkat, köztük a katona táncosainkat is, több időm marad festeni. És most éppen a tánc hiányzik. De így van ez rendjén.

Hat alkotótáborban voltam már Vaján és Mátraházán. Az ottani művésztelepeken közös kiállításokon szerepeltek a munkáim: kerámiával, grafikával, tussal, de az utolsó két alkalommal már festményekkel szerepeltem. Két nemzetközi táborba is sikerült eljutnom, ahol festőművészekkel együtt dolgozhattam. Utóbbiaktól, illetve a táborokat vezető tanároktól is nagyon sokat tanultam. A honvédségi alkotótábor mentorát, Tamus István nevét mindenképpen meg szeretném említeni. Ő egy debreceni tanár, aki nagyszerűen tudja terelgetni az ember útját. Balogh Péter nevét sem hagyhatom ki a felsorolásból, akinek a munkássága szintén nagy hatással volt rám. Ő a ’80-as években a Nimród vadászújság grafikusa volt.

Mi lesz a következő lépés?

Ezen gondolkodom éppen. Kell egy új témakör, ami mondjuk már nem a vadakról vagy a természetről szól. Szeretnék csendéletet, vagy portrét festeni. Számos terület van, amiket jó lenne felfedezni, illetve megmutatni azt, hogy én ezt is tudom, erre is képes vagyok. Belekóstoltam már ugyan, de ez még mindig kihívás nekem, én pedig határozottan szeretem a kihívásokat. Szóval az elkövetkezendőkben egy emberközelibb téma bemutatására lehet majd tőlem számítani, hiszen a mostani kiállításom egy olyan közeget szemléz, ami a hétköznapi ember számára nem igazán látható. Gondolok itt a Vadászbalesetre, a Tetemre hívásra… Szóval ezek olyan régi vadászati módszerek, amik nem sok ember számára nyilvánvalóak, kivéve persze a vadászokat.

Edgar Degas francia festő és szobrász mondta a következőt: „Amikor már nincs is tudatában annak, amit művel, csak akkor teszi a festő jól a dolgát."

Ez nagyon mélyről jöhetett… Egyfajta átszellemülésre, átlényegülésre gondolhatott. Az biztos, hogy magához az alkotáshoz szükséges a csend és a belső nyugalom. Kell a jókedv, kell az, hogy körülöttem minden rendben legyen. Csak akkor működik jól a dolog.
Átszellemülök, igen. Olyankor odaérzem magam a kép mögé, úgy, mintha én is ott lennék, mintha magam is benne lennék. Valamikor régen átéltem ezeket a képeket, amelyek azóta raktározódtak bennem, úgymond benne vannak az ujjaimban, így felidézve vissza tudom adni azt, amit szeretnék.
Van, hogy sokat kell javítanom, mert nem pontosan azt látom vissza a képen, amit akkor a saját szemeimmel láttam. Nehéz olyat festeni, amivel éppen az alkotás pillanatában nem szembesül az alkotó. Próbálom egyensúlyba hozni azt, ami az emlékezetemben, a tudatom legmélyén van azzal, amit megfestek. Amikor ez sikerül, akkor tényleg benne vagyok saját magam is. Igen, úgy gondolom, ez az ami igazán kell az alkotáshoz, hogy teljes egészében benne legyek én is.

Fotó: Szalka Miklós őrvezető, Hajdú Zoltán tizedes