Tűz a mélyből – a Magyar Honvéd magazin legfrissebb számából

Az Osztrák–Magyar Monarchia – amely a világ nyolcadik, Európa hatodik legerősebb haditengerészetével rendelkezett – a nagyobb európai tengeri hatalmak közül utolsóként szánta rá magát tengeralattjárók beszerzésére. 1907-ben rendeltek meg – mintegy kísérleti jelleggel – három különböző típusból két-két példányt. Ezek közül kettő Németországban, négy pedig amerikai licencek alapján hazai gyárakban készült. Az osztrák–magyar tengeralattjárók jelzése a német mintát követte: egy U betű (Unterseeboot) után álló számot kaptak. Kezdetben ez római, 1915-től pedig arab szám volt.Hajó innen, hajó onnanA tengeralattjáró-flottát 1909-ben hozták létre, első parancsnoka Erich Heyssler korvettkapitány volt, 1912-ben őt Franz von Thierry fregattkapitány követte, aki az összeomlásig állt a fegyvernem élén. Az 1911-es flottafejlesztési program részeként (1913-ban) a Monarchia öt nagy, 800 tonnás búvárhajót rendelt Németországtól. Az első világháború kitörése után, 1914 novemberében azonban a németek ezeket saját haditengerészetüknél rendszeresítették. 1914-ben tárgyalások folytak Olaszországgal is egy tengeralattjáró megrendeléséről, de a fegyveres konfliktus kezdetével ez az üzlet szintén kútba esett.Az első világháború kezdetén így a Monarchia csak a már korábban említett hat kicsi és nem túl korszerű búvárhajót birtokolta. A haditengerészet ezért gyorsan megvásárolta a fiumei Whitehead gyártól a két ott épült hajóhoz (U 5, U 6) hasonló, Holland-típusú egységet, ami az U 12 jelzést kapta. Ez érte el az osztrák–magyar tengeralattjárók első jelentős sikerét, amikor 1914. december 21-én megtorpedózta a francia JEAN BART csatahajót; a hatalmas úszóegység ugyan nem süllyedt el, de súlyosan megrongálódott, s csak 1915 áprilisára sikerült kijavítani. A következő, viszonylag modern tengeralattjárót a véletlen pottyantotta a haditengerészet ölébe: a francia CURIE 1914 decemberében megpróbált behatolni a polai flottabázisra, de a kikötőzáron fennakadt és elsüllyedt.