Hetvennyolc éve történt: alföldi páncéloscsata

A debreceni páncéloscsata kifjezés azért maradhatott meg az 1989 előtti köztudatban, mert a szovjetek erről a városról nevezték el az 1944 októberi támadó hadműveletüket. A szakirodalom pedig ezt a terminológiát vette át. Ennek ellenére már a tervekben is a fő cél a Nyíregyháza irányába való előrenyomulás és a tiszai átkelők elfoglalása volt. Éppen ezért a mai kor kutatói – mivel Debrecen városának volt a legkisebb jelentősége az októberi harcokban – már alföldi páncéloscsata néven említik az 1944 október 6–25. közötti eseménysort.

A kutatók – köztük a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum szakemberei is – ma már úgy látják: a Debrecen körül kialakult összecsapások nem képeznek önálló eseménysort, csak az alföldi páncélos csata egy bizonyos szakaszát jelentik. Az Alföld másik három városa – Nagyvárad, Szolnok és Nyíregyháza – jóval nagyobb szerepet játszott a szovjetek és a németek hadműveleteiben.

Az események október 6-án Nagyvárad térségében kezdődtek. A szovjetek – egészen pontosan az Alföldön támadó 2. Ukrán Front, valamint a Keleti-Kárpátokban nagyon lassan előrenyomuló 4. Ukrán Front egységei – azt szerették volna elérni, hogy a sík, alföldi terep adottságait kihasználva, Debrecen és Nyíregyháza érintésével minél előbb elérjék a tiszai átkelőhelyeket, elvágva ezzel az Észak-Erdélyben harcoló német és magyar csapatok visszavonulási útját.

A szovjetek azonban nem tudták, hogy a németek is támadni akartak ebben a térségben, s már 1944 szeptemberétől kezdve páncélos és páncélgránátos hadosztályokat kezdtek átcsoportosítani az Alföldre. Ezek az egységek ugyan önálló támadást nem tudtak indítani, de bevetették őket a szovjet offenzíva megállítására. Így nagyon komoly és jelentős veszteséggel járó páncéloscsata bontakozott ki.

Sőt, október 19-én a németek, a szolnoki hídfőből egy ellentámadást is indítottak, azzal a céllal, hogy elvágják a Debrecen előterében elakadt szovjet csapatok utánpótlását. Ez a támadás azonban későn indult meg, így a szovjetek október 20-án elfoglalták Debrecent, 21-én délután pedig Nyíregyházát is. Elvágva ezzel az Erdélyben küzdő német és magyar csapatok visszavonulásának útját, s a megsemmisítés szélére sodorva az egységeket.

Ezt felismerve a Magyarországon harcoló német Dél Hadseregcsoport törzse úgy döntött: az Erdélyben harcoló csapatok nem egyszerűen visszavonulnak, hanem nyugati irányban támadásba mennek át, s az Alföldön harcban álló magyar-német alakulatokkal együtt közösen megpróbálják harapófogóba szorítani azokat a szovjet csapatokat, amelyek október 21-e után elérték a tiszai átkelőket.

A kitűzött célt október 23-ig sikerült is megvalósítaniuk, sőt október 25-én a magyar-német csapatok visszafoglalták Nyíregyházát is.

Ezzel azok a szovjet csapatok – elsősorban kozák lovas hadtestek –, amelyek korábban igen jelentős eredményeket értek el és gyors ütemben haladtak a tiszai átkelők felé, csapdába kerültek, s innen csak jelentős veszteségek árán, valamint felszerelésük döntő többségének hátrahagyásával tudtak kiszabadulni. Dél felé – a közeledő szovjet csapatok irányába – végrehajtottak egy kitörést, ám csak a hadtestek maradványai érték el a saját csapatokat.

Kevesen tudják, hogy az október 15–16-i fővárosi magyar kiugrási kísérletnek is volt kihatása az alföldi páncélos csatára. A németek terve ugyanis az volt, hogy Budapest térségéből az Alföldre irányítanak át egy páncélos hadosztályt, valamint egy nehézpáncélos egységet (utóbbi a legmodernebb harckocsikkal volt felszerelve), ám az egységeket politikai okok miatt október 17-ig visszatartották, így csak ezután tudtak elindulni a szolnoki hídfő felé – ahonnan 19-én megindult az ellentámadás –, és csatlakozni a harcokhoz.

Az alföldi páncéloscsata végül a szovjetek győzelmével ért véget, hadműveleti szempontból pedig azzal a következménnyel járt, hogy a teljes Alföld szovjet kézbe került.

A több hétig tartó harcok jelentős veszteséggel jártak mindkét fél számára. A szovjetek – akiknek oldalán román katonák is harcoltak, ám román páncélos eszközök nem vettek részt a csatában – nagyjából 750 harckocsit és önjáró löveget vetettek be, amelyek közül legkevesebb 525 megsemmisült, vagy tartósan harcképtelenné vált. A német-magyar alakulatok páncélos vesztesége pedig meghaladta a 250-et.

Az élőerőt tekintve a szovjet-román csapatok vesztesége mintegy 95 ezer fő volt (halottak, sebesültek, eltűntek, hadifoglyok összesen), a németek pedig 15 ezer katonát vesztettek. A magyar veszteségeket azért nehéz pontosan megadni, mert ebből az időből már nem maradtak fenn jellemző adatok. A történészek azonban úgy becsülik, hogy magyar oldalról nem haladta meg a tízezret a halottak, a sebesültek, az eltűntek és a hadifoglyok száma.