Hogyan lett egy emléktáblából könyvsorozat?

„A több mint hetvenéves Zrínyi Kiadó küldetése a haza védelmének népszerűsítése. Ennek jegyében alakította ki kínálatát, amelybe a hadtörténelemtől a haditechnikán át a népszerűsítő irodalomig, a tudományos közösségnek szánt szakkönyvektől a legkisebbeknek szánt kifestőkönyvekig, a könyvektől a képregényeken át a folyóiratokig minden beletartozik. A magyar katonai híradás története című sorozat egyszerre haditechnika- és szervezettörténet, amelynek egyértelműen a Zrínyi Kiadó kiadványai között van a helye” – mondta el köszöntőjében dr. Hajdú Ferenc, a kiadó igazgatója. Ezt követően dr. Ternyák Istvánnal, a sorozat egyik szerzőjével a Zrínyi Kiadó marketing menedzsere, dr. Szőts Zoltán Oszkár beszélgetett.

A könyvsorozat megszületése

Dr. Ternyák István nyugállományú ezredes a katonai főiskolát és akadémiát híradó szakon végezte, doktori (PhD) értekezését a NATO tagság hatásai és következményei a magyar védelmi információs rendszerre témában védte meg. Katonai pályája során végzettségéhez kapcsolódó szakértői és vezetői feladatokat látott el. Mint a beszélgetés során elmondta, a katonai híradás történetét egy véletlennek köszönhetően kezdte el kutatni egy írás nyomán, amely a Puskás Tivadar Híradó Bajtársi Egyesület által kiadott Puskás Híradó 2019. évi tavaszi számában jelent meg. Ebben Polyák Mihály azt javasolta, hogy az egyesület a Honvéd Híradó Szertár és Javítóműhely 1920. évi megalakításának 100. évfordulója alkalmából emléktáblát helyezzen el. A javaslat összhangban volt az egyesület céljaival, ezért a támogatása mellett döntöttek. A tanulmányozásra átadott, a cikk alapjául szolgáló írásban azonban nem szerepelt forrásmegjelölés. Az emléktábla elhelyezéséhez elengedhetetlen volt az alapítást tartalmazó, hiteles dokumentum megjelölése. Mikita János nyugállományú altábornaggyal közösen elkezdték felkutatni a forrást. Rövid idő múlva nyilvánvalóvá vált, hogy a javaslat alapjául szolgáló írásban, valamint a tanulmányozott – a híradás történetéről szóló – könyvekben, kiadványokban és cikkekben leírt adatok egy része és az általuk fellelt hiteles dokumentumokban szereplő adatok között jelentős eltérés van. Ebből született meg a könyvírás ötlete. Szerzői kettősükhöz hamarosan dr. Horváth László Ferenc csatlakozott harmadikként, majd Sáfár József negyedikként. Ez a csapat végezte el az első kötet forrásainak kikutatását, összegzését és a kézirat megírását. Sáfár József sajnálatosan elhunyt a munkálatok lezárása után, így a második kötetben Solti István vette át a feladatait.

A magyar katonai híradás vázlatos története

A katonai híradás nem önmagáért létezik, hanem azért, hogy biztosítsa az egymástól eltérő helyen tevékenykedő egységek kommunikációját. A kommunikáció egyidős az emberiséggel, minden közösségi tevékenység alapja. A fegyveres küzdelemben betöltött szerepe is elvitathatatlan. Az információ időbeni, pontos és hiteles továbbítása minden katonai művelet sikeres teljesítésének elengedhetetlen feltétele. Az ellenségről, a saját csapatok helyzetéről, a hadszíntérről, a terepről és az időjárásról szóló hírek közlése az évszázadok során egyre inkább meghatározó tényezővé vált. A katonai hírközlés eszközei a technikai fejlődéssel összhangban változtak, az egyszerű fény- és hangjelzésektől, gyalog- és lovas futároktól, valamint postagalamboktól kezdve az optikai távjelzőn, az elektromos, majd elektronikus eszközökön át a korszerű számítógépes, hálózatközpontú és komplex vezetési információs rendszerek megjelenéséig. Az eszközök fejlődésével összhangban alakultak ki és folyamatosan növekedtek az ezen eszközök telepítésére és üzemeltetésére specializálódott szervezetek. Az elektromos hírközlő eszközök megjelenését követően Magyarországon ezeket a szervezeteket távíró-, majd összekötő, 1925-től pedig híradócsapatoknak nevezik. A katonai hírközlés – a Monarchiában katonai távíróügy – megnevezése híradásra módosult.

Az 1848–1849-es szabadságharctól az első világháborúig

Az 1848–1849-es szabadságharcban még főként gyalogos és lovas futárokkal, illetve a posta segítségével kommunikáltak egymással a különböző katonai egységek. A 19. század második felében felálló, nagy létszámú, többszázezres hadseregek vezetése komoly kihívások elé állította a parancsnokokat, újszerű megközelítést és gondolkodásmódot követelt, valamint az új, fokozatosan fejlődő, elektromos hírközlő eszközök felhasználását igényelte. Kezdetben a jelentések és parancsok továbbítására távjelzőeszközöket, majd a vezetékes távírót alkalmazták, később megjelentek a vezetékes távbeszélőeszközök, továbbá az első világháború előtt a rugalmas, széles körű felhasználást biztosító rádióberendezések. Az osztrák–magyar hadseregben a világháború alatt széleskörűen és nagy számban alkalmazták a távíró- és távbeszélőosztagokat (1917 végétől -századokat), valamint a különböző rádiós alakulatokat (állomásokat, szakaszokat, majd rádiótávíró-századokat); a rádiófelderítés és a rejtjelfejtés magas színvonalon működött. A háború végére a parancsnokok megtanulták a korszerű összekötő rendszerek felhasználását, és igényelték (sőt követelték) az eszközök mennyiségének növelését.

A fegyverszünettől a második világháborúig

A Monarchia idején a m. kir. Honvédelmi Minisztérium nem rendelkezett önálló összekötő szervvel, így 1918 őszén a frontokról – beleértve a közös távíróezredet is – hazatérő, az összekötő szolgálat kötelékében szolgált állományból, a távíróiskolák állományából, valamint a m. kir. posta és távírda szakembereiből kellett megalakítani az új magyar összekötő szolgálatot. A trianoni békeszerződés korlátozásai miatt kezdetben rejtve működtek a híradással foglalkozó szolgálatok. Az ellenőrző bizottság 1927-es kivonulása után kezdődhettek meg az első komolyabb fejlesztések, azonban csak az 1938-as győri program biztosított először megfelelő nagyságú forrást. Az ennek jegyében megkezdődött fejlesztéseket már hadműveletekkel párhuzamosan kellett végrehajtani, hiszen a bécsi döntések nyomán megkapott területekre bevonulás során már használni kellett ezeket az eszközöket.

A második világháború során a rendkívül nehéz körülmények ellenére a híradás színvonala nem maradt el a fegyvernemekétől. Nagyszámú eszközt fejlesztettek itthon, az eszközök meghatározó részét hazai forrásból biztosították. A híradásszervezés elvei, a híradó-vezetőszervek és -csapatok szervezete megfelelt a kor követelményeinek. A háborús viszonyok között a híradók feladatukat elismerésre méltó módon, sokszor hősiesen teljesítették. A fejlesztésekre és a felkészülésre rendelkezésre álló rendkívül rövid idő miatt, valamint a szélsőséges körülmények között nem tudtak – nem is tudhattak – teljes mértékben megfelelni az elvárásoknak.

A beszélgetés teljes terjedelmében ide kattintva megnézhető a Zrínyi Kiadó Facebook-oldalán. A kötetek megvásárolhatók a Zrínyi Kiadó webáruházában. A kiadó már megkezdte a harmadik kötettel kapcsolatos munkálatokat, a szerzők pedig a sorozatzáró negyedik kötet kéziratán dolgoznak.