Az orosz háborús mozi újabb szintet lépett, immár nem csak a látvány, de a múlttal való szembenézés is elismerésre méltó. A Testvériség furcsa, de teljesen hihető film az afganisztáni orosz háború utolsó heteiről. Pavel Lungin alkotása egy őszinte, sallangmentes közegbe rántja be a nézőt, ahol mindenki emberi, nagyon is emberi.
Fjodor Bondarcsuk 2005-ben forgatta le kultikussá váló moziját, a 9. századot, amely egyfajta traumafeldolgozás volt az oroszok afganisztáni háborújáról. Merész és drámai műve azóta is kötelező darabja a zsáner kedvelőinek, sok mindent lehet, de figyelmen kívül hagyni semmiképp.
Pavel Lungin 2019-ben újra előrántotta az afgán kártyát, művével érezhetően el kívánta kerülni, hogy összehasonlítsák jól csengő nevű kollégájáéval, ám a téma hasonlósága okán elkerülhetetlen az asszociáció. Tömören fogalmazva: senki ne várjon egy újabb 9. századot, ez a történet nem a katonák lobogó hazaszeretetéről szól, inkább gyarlóságaikról és emberi reakcióikról. Az orosz film eljutott odáig, hogy elfogadja: az, hogy Afganisztán nem volt éppen sikertörténet, nem jelenti azt, hogy ne lehessen történeteit vászonra vinni.
Lungin mozijához az 1989-es kivonulás adja a keretet, amelyet az oroszok által hatalomra segített kormány nyilván katasztrófaként élt meg, ellentétben a katonákkal, akik alig várták, hogy maguk mögött hagyják a barátságtalan országot. A kivonulás heteiben az afgán felkelők lelőnek egy vadászgépet, amelynek pilótája egy tábornok fia. A katonát fogságba vetik, busás váltságdíjért el is engednék, ám senki nem számol azzal, hogy a feldühödött papa azonnal katonákat küld a fia után, Szergej közlegény megmentését játszatva el a 108-as hadosztály embereivel.
A hasonlóság azonban itt véget is ér, Lungin filmje ugyanis nem drámai betétekkel megtűzdelt nagyívű eposz, hanem az embert, az emberit középpontba állító mikroklímás alkotás. Nem a csatajelenetek vérgőze és a mindent beborító halál dominál, sokkal inkább a problémát megoldani szándékozó alakok emberi reakciója, gesztusa, töprengése és vívódása. Mindez nyakon öntve a kiismerhetetlen afgán mentalitás titokzatosságával, a mosoly mögé rejtett hazugságokkal, a folyamatosan jelen lévő kétellyel és bizalmatlansággal.
A Testvériség az orosz katonák szürke hétköznapjait mutatja be, ahol nem egy magasztos cél érdekében talpalnak egész nap, hanem egy kétkazettás magnóért, amit haza lehet majd vinni. Szereplőink nélkülöznek minden szuperhős jelleget, s annyira emberiek, amennyire lehetnek. Mindenki azon dolgozik, hogy valahogyan kiszabadítsák a tábornok fiát, ám a film fő csapása inkább csak keretet ad ahhoz, hogy lássuk, hogyan isznak, seftelnek, csencselnek és beszélgetnek a legbanálisabb, leghétköznapibb dolgokról a katonák. Egy repülős dzseki megszerzése legalább akkora horderejű dolog, mint egy hadművelet, nem is beszélve az imént említett magnó-offenzíváról, amelynek kapcsán csúnya verekedés tör ki az oroszok között. Lungin mozija ettől a minden teatralitástól és pátosztól megfosztott emberábrázolástól működik bivalyerősen. Ritka pillanat, amikor a néző könnyedén tud azonosulni egy háborús film szereplőjével, mindössze azért, mert ugyanolyan embert lát, mint amilyen ő maga, ugyanolyan apró problémákkal, vágyakkal és tehetetlenséggel.
A Testvériség nem jut el odáig, hogy mítoszt romboljon, de nagyon közel jár hozzá. Szinte a végletekig csupaszítja le a filmes kliséket a történetről, s még amikor sztereotip megoldásokat látunk, akkor is inkább a karikatúra-jellegre mosolyoghatunk rá, semmint az ötlettelen hatásvadászatra. A fiú után nyomozó katonák nem félhomályos pincékben szerzik az információkat sötétbe burkolódzó idegenektől, hanem vidáman teázva teszik fel a kérdést a helyi halljakendeknek: mennyibe fog kerülni a válasz a nyíltan feltett kérdésre? Habozás nélkül szedik el az afgán csempészektől a pénzt, hogy aztán elverjék azt a helyi bolhapiacon, jól érzékeltetve a viszonyokat: itt mindent az anyagiak irányítanak, az ideológiába csomagolt maszlag pedig gyakorlatilag senkit nem érdekel.
Ennek megfelelően a filmnek igazi hősei sincsenek. A fogságba esett katona bárgyún idealista rácsodálkozása éppen addig tart, amíg rá nem jön, hogy meg is tud szökni, a segítségére érkező katonák pedig ugyanolyan egykedvűen veszik tudomásul kudarcukat, mint azt, hogy az információ egy vagyonba kerül. Nincsenek tomboló kirohanások, könnyben ázó tekintetek, hősies monológok és heroikus jelenetek. Hús-vér embereket látunk, akiknek nagyobb problémát okoz egy cigaretta nyugodt elszívása, mint a körülöttük tomboló konfliktus kiváltó oka.
A Testvériség műfajon belül is külön zsebet érdemel. Egyszerűségében, letisztultságában is hatásos, sőt, éppen emiatt hatásos igazán. Újabb lépcsőfoka az orosz film megújulásának, amely a múlttal egyre őszintébben néz farkasszemet, s tükrét úgy csiszolja, hogy minél élesebben láthassa azt benne.
Testvériség (Bratstvo/Leaving Afghanistan - 2019)
Rendező: Pavel Lungin
Forgatókönyvíró: Pavel Lungin
Operatőr: Igor Grinyakin
Szereplők: Aleksandr Kuznetsov, Kirill Pirogov, Yan Tsapnik
Premier: 2019. május 10. (Oroszország)
